Az olasz parti őrség hajója óvatosan megközelítette a gumicsónakot. Már messziről látszott, hogy a kis lélekvesztőt nagyon túlterhelték, szinte csak a pereme emelkedett ki a vízből. Belseje sötétlett az egymás hegyén-hátán összezsúfolódó emberektől.

A hajó melléje siklott, leeresztettek egy mentőcsónakot, a matrózok pedig már kezdték is felsegíteni a fedélzetre az afrikai utasokat.

– Honnan tudta a parancsnok, hogy ide jöjjünk? – kérdezte egy fiatal tiszt egy régebben szolgáló társától. Egy alacsony korlát mellett álltak, a tat részen.

– Mindig tudja – vont vállat sejtelmesen a másik. – Megfelelő időben a megfelelő helyre kell érkezni.

– Hiszen egészen közel vagyunk az afrikai partokhoz. Ezzel a csónakkal nem jutottak volna el semeddig.

– Dehogynem. Pont addig jutottak el, ameddig kellett. Látod, már fel is vettük valamennyiüket.

– És hol vannak az embercsempészek?

– Hol lennének? Gondolod, beszállnak ők is a hajóba?

– Akkor ezek csak úgy maguktól elindultak?

– Nem, dehogy! Kifizették a csempészeknek a szükséges összeget, amiért cserébe megkapták ezt a csónakot.

– Én ezért egy centet sem fizetnék!

– Nem is a csónak a lényeg, hanem az információ.

– Miféle információ?

– Hát az, hogy mikor és hol fogja felvenni őket a parti őrség hajója.

– És véletlenül éppen akkor érünk ide…

– Véletlenül…

– Na és honnan van ezeknek a szerencsétleneknek arra pénzük, hogy az embercsempészeknek fizessenek? Egyáltalán: ki fizeti a csempészeket?

– Hát ez az… Ez itt a soros kérdés…

– Túl sokat kombinálnak, uraim! – szólalt meg mögöttük egy hang. A kapitány állt ott. Hirtelen megtaszította őket, egyszerre zuhantak a vízbe.

„Hetvennégy afrikait mentettünk ki a tengerből, elindultunk velük Szicília felé. Az akció során két tengerészünk eltűnt. Ügyükben a vizsgálatot lefolytattuk” – jegyezte be a hajónaplóba.