A nemzeti radikalizmus már a Fideszben van

Lapunk hasábjain nem először indítunk nyilvános vitát, de – előlegezzük meg kissé – most különösen aktuális és szerteágazó disputa körvonalazódhat majd. A nemzeti radikalizmusról lesz szó. Arról a nemzeti radikalizmusról, amelynek már a létéről is élénk viták zajlanak a nyilvánosságban, amelyet pártok és mozgalmak tűznek a zászlajukra, s amelyet maguk az érintettek is eltérően képviselnek.

Fotó: MTI, archív

Vitaindítómban néhány tisztázó állítást és egyéni elgondolást pendítek meg, részint ezekre, részint további meglátásokra kérünk reakciókat.

A modern kori nemzeti radikalizmus eredője a plebejus indíttatású népi mozgalom, amely kétségkívül XIX. századi irányzatokra épült, különösen a Kossuth-párti 48-as politikai alakulattal tartott szellemi rokonságot. A két világháború közötti népi mozgalom legeredetibb gondolkodói – például Németh László – tagadták a jobb- és baloldali politikai felosztást, ehelyett a magyarság saját útját hirdették meg. A politikai, gazdasági önállóság fokozott hangoztatása mindmáig a nemzeti radikálisok legfontosabb törekvése.

Az idők során a nemzeti radikalizmus számos új elemmel bővült. Bajcsy-Zsilinszky Endre politikai pártot épített a gondolatra, és a mozgalom nyitottsága miatt szélsőbalról ugyanúgy értelmezhető volt a mozgalom, mint szélsőjobbról. Nem véletlen, hogy ha a modern kori nemzeti radikalizmust elemeire bontjuk, klasszikus baloldali követeléseket (társadalmi újraelosztás, plebejus nézőpont, államosítási törekvések stb.) ugyanúgy találunk benne, mint klasszikus jobboldali törekvéseket (revizionizmus, antiszemitizmus, faji gondolat, turanizmus stb.)

A mai nemzeti radikalizmus eredője tehát a két világháború közötti népi mozgalom, amely búvópatakként csordogált tovább a Kádár-rendszerben, s amely a rendszerváltozáskor az MDF jobbszárnyán tűnt fel. Sem a kereszténydemokraták, sem a kisgazdák nem tudták lefedni a politikai palettának azt a részét, amely szellemi vezetőként Csoóri Sándort, Csurka Istvánt, Für Lajost és másokat, az MDF legmarkánsabb népi mozgalmárait tisztelte. Az első választáson győztes párt kiüresedésével a mozgalom önálló életre kelt, megalakult a MIÉP, a nemzeti radikalizmus mindmáig leghitelesebb, legmarkánsabb pártja.

Csurka István maga is előszeretettel használta a nemzeti radikalizmus kifejezést, amelyen voltaképpen globális kitekintő képességgel megtámogatott, hagyományos magyar nacionalizmust értett, valahogy úgy, ahogyan Németh László és Szabó Dezső irányt szabott hatvan évvel azelőtt. A MIÉP kimúlásával aztán a Jobbik kebelezte be a nemzeti radikalizmust, de csak látszólag: náluk már a nemzeti szocialista irányzat is házon belül került, ennek köszönhetik parlamenti jelenlétüket is. Aztán néhány évvel ezelőtt választóik százezreit elárulva, szembefordultak egykori önmagukkal, és kvázi baloldali párttá maszkírozták magukat, ugyanazzal a lendülettel, ahogyan előtte nemzeti radikális álorcát öltöttek.

Ennek a cikknek a legfontosabb állítása következik: a nemzeti radikalizmus betöltötte célját, megérkezett. A nemzeti radikalizmust ma a Fidesz képviseli ebben az országban. Ha a politikai realitások felől nézzük, a Fidesz számos olyan kérdést megoldott, amelyről a nemzeti radikálisok két évtizeden át csak álmodtak (állampolgársági törvény, erős állam, a Btk. szigorítása, határozott fellépés a globalista törekvések ellen stb.)

A Fidesz-kormány ott áll a falnál, nincs tovább tér, nincs továbbhaladás. Természetesen mindig lesznek olyan nemzeti radikálisok, akik a politikai racio­nalitással dacolva tetszés szerint bővítik kívánságlistájukat, de a helyzet az, hogy minden politikai cselekvést csakis az adott koordináták között, a lehetőségeket és a tényleges erőt, befolyást számba véve lehet megvalósítani. Itt, a reálpolitika mentén válik el a professzionális politika az amatőr kezdeményezésektől. A reálpolitikát Orbán Viktor zseniálisan műveli, a magukat nemzeti radikálisnak nevező közéleti figurák pedig még alapszinten sem sajátították el.

A nemzeti radikalizmus túlságosan hosszú időt töltött el a falakon kívül, most, hogy házon belülre került, megtermékenyítheti a magyar közéletet. Még néhány évvel ezelőtt is kényes tabutémákat hágtunk át nap mint nap, nem csoda, hogy a politikai korrektség fojtogató légköre helyett felcsillant a saját, a magyar út esélye. Ma sokkal közelebb vagyunk egy nemzeti radikális számára is elfogadható, néppárti-polgári Magyarországhoz, mint valaha az elmúlt száz esztendőben. Míg a két világháború közötti neobarokk társadalom a trianoni sokk után közéleti küzdelmeiben csakis a kimúlt Monarchiába kapaszkodhatott, ezért eleve korszerűtlenségre ítéltetett, mi, 2018-ban élő magyarok egy lépéssel Európa előtt járunk, amennyiben saját hagyományainkat beépítjük az új, globális kihívásokra adott válaszok közé. Orbán Viktor nemcsak megértette Németh László, Szabó Dezső és Csurka István igazságait, de egészen új szintre, a valódi politikai cselekvés mezejére emelte azokat.

Már a MIÉP idején is felbukkant, a Jobbik felfutása idején pedig állandósult a nemzeti radikálisok körében az illúzió: szükség van egy nemzeti radikális pártra, amely jobbról ellenőrzi a hatalmat, segít a Fidesz nemzeti erőinek a saját liberálisai ellen folytatott harcban, és esetleges koalíciós társként is szóba jöhet. Azért nevezzük ezt illúziónak, mert ilyen ajánlata a Fidesznek soha nem volt. Manapság a Fideszen belül a liberális-globalista erők abszolút marginalizálódtak, politikai csendestársnak ott a KDNP, önálló nemzeti radikális pártra leginkább azoknak van szükségük, akiknek ez az egyetlen esélyük a közéleti részvételre.

Toroczkai László és Novák Előd azonban hajszálpontosan ott folytatja, ahol a kuruc.info abbahagyta a néppárti színjáték előtt (amelyhez nem mellesleg Toroczkai és Novák éveken át a nevét, arcát adta). Elég csak új mozgalmuk első követeléseit szemügyre venni: kommunista luxusnyugdíjak felülvizsgálata, ügynöklisták megnyitása, „sarcok helyett igazságos közteherviselés”. Csupa-csupa lejárt lemez, részben időszerűtlen, részben megvalósíthatatlan célkitűzés (csak egy példa: „ügynöklista” nem létezik). A nemzeti radikalizmus örve alatt lopakodó régi-új kvázináci, proli mozgalom semmiképpen sem a nemzeti radikalizmus letéteményese, sokkal inkább néhány fékezhetetlen karrierista személyes biznisze.

Hogy a nemzeti radikalizmus jövője milyen lehet, hogy lesz-e egyáltalán jövője, kikutathatatlan. Budaházy György, aki Toroczkai Lászlóval ellentétben súlyos tévedései, gyakorlatlansága ellenére is hiteles maradt, jól ráérzett: nem pártokban, hanem életérzésben, hálózatban kell gondolkodni. A helyzet azonban az, hogy a magyar társadalom 2006 ősze óta abszolút megváltozott. Mindazok, akik 2006 őszén születtek politikai értelemben (Budaházy, Toroczkai, Novák, de Gaudi-Nagy, Morvai is), menthetetlenül beleragadtak a múltba. Nem értik, mert a saját mítoszuk foglyul ejtette őket, hogy 2018-ban ők már nem újszerűek, igéik terméketlen talajra hullanak, miután Orbán Viktor a létező legtöbb pontot kipipálta a nemzeti radikálisok kívánságlistájáról. Jó kérdés, hogy a Jobbik 2.0 milyen közéleti témákat karol fel, elérik-e az embereket – eddigi tevékenységük, előéletük, hozzá nem értésük alapján az jósolható meg, hogy csakis a széthulló Jobbikon nyerészkednek valamennyit, terjeszkedésüknek komoly korlátai vannak.

Mindeközben épül az új Magyarország. Felnő egy új nemzedék, amely nem a gyurcsányi korszak gyermeke, amelyet nem a revánsvágy űz. Amit ismer a világból, azt a harmadik egymás utáni ciklusát pergető Fidesz szemüvegén át nézi. Ebből a nézőpontból pedig már regionális-globális ügyek mentén halad az új többség. Saját, magyar úton járunk, és példát mutatunk a világnak, gondoljunk csak az Orbán–Merkel-csörtére menekült­ügyben, amely számtalan új hívet szerzett a világban a magyar miniszterelnöknek és a magyarság ügyének. Az ország szépül, megújul, soha nem látott nagy fejlesztések zajlanak. Felfedezzük a magyart a magyarban, és a lehetőségekhez képest a magunk urai vagyunk. Mostani állapotunkhoz a merev kasztrendszerbe zárt, impotens nemzeti radikalizmus semmit sem tesz hozzá, a politikai többséggel együtt haladó, építő és tevékeny nemzeti radikalizmus viszont igen.

Lapszám: