Ukrajna keresi, de 26 év önállóság után sem találja pozitív önazonosságát. Szilárd identitás híján mások ellenében pozicionálja magát, ennek tudható be az oktatásban az erőszakosan ukránosító nyelvtörvény is. Valójában keleti szomszédunk képtelen valódi államként működni, ehelyett a kijevi közhatalmat kapzsi oligarchák és külföldi geopolitikai érdekek helyi rezidensei sajátították ki.

Történelmi léptékben szemlélve az Ukrajna nevű politikai entitás tehetetlen, zsákutcás kísérletnek tűnik. Az 1991 decemberében létrejött országszerűségnek van ugyan címere, zászlója, fővárosa, törvényhozása és saját pénze, lényegileg mégis megállapítható, hogy a függetlenség esélyeivel mindmáig nem tudott élni. Az elmúlt bő negyedszáz évben nem tudta megfogalmazni önmagát, híján van minden karakternek. A kijevi politikai osztály legendásan korrupt, emblematikus személyiségei közül többeknek meggyűlt már a baja a törvényekkel. Az országnak nincs hosszú távú jövőképe, csak hánykolódik kelet és nyugat között, a kulturálisan hagyományosan közel álló Oroszország, a távoli vágyálomként tündöklő Európai Unió, valamint az amerikai geopolitikai érdekek sodrában.

Ukrajna tragédiája, hogy a 2013 decemberében nyugat-európai és amerikai háttérrel szervezett kijevi államcsíny nyomán hatalomra juttatott, részben idegen érdekeket képviselő kalandorokból, részben szerény képességű fantasztákból összetákolt államrezon képtelennek bizonyult határozott irányt szabni az addig moszkvai köldökzsinóron élő (például a létfontosságú orosz földgázt messze a piaci ár alatt vásároló) országnak. Az egyes régiókban alig érvényesül a központi törvényhozás által szabott jogrend, helyette helyi kényurak, oligarchák irányítanak, akik gyakran saját magánhadsereggel is rendelkeznek. Ukrajna az állandósult anar­chia állapotába dermedt, és így kockázati tényezővé vált Oroszország számára. Ennek következménye lett 2014 tavaszán két keleti régió, Donyeck és Luganszk de facto elszakadása, illetve az 1954-ben Nyikita Hruscsov által Ukrajnához csatolt Krím-félsziget visszatérése Oroszországhoz.

Megvalósítható jövőkép és hatékony eszközrendszer híján az ukrán politika újabb és újabb frontokat nyit, tovább feszítve a húrt. A legújabb lépés az ukrán tanítási nyelv kizárólagossá tétele a középiskolákban és a felsőoktatásban. Ennek elsődleges célpontja az ország bő 17 százalékát kitevő, jelképhasználatában és egyéb nyelvi jogaiban, sőt tévé- és rádióadásai, közösségi oldalai letiltásában már eddig is korlátozott orosz nemzetiség, de a közel 150 ezres kárpátaljai magyarság is súlyosan megszenvedi a soviniszta, elnyomó intézkedést.

Mindez azonban csak pótcselekvés, a kétségbeesett tehetetlenség jele, ami újfent azt bizonyítja, hogy Ukrajna továbbra sem képes saját mibenlétét pozitívan meghatározni, helyette másokkal szemben próbálja definiálni és pozicionálni önmagát. Kétségtelen, hogy rövid távon a negatív identitásnak is lehet összetartó ereje, ám mind Kelet-Ukrajna, mind Kárpátalja sajátos etnikai-kulturális viszonyai ezzel ellentétes folyamatokhoz vezethetnek. Kevesen emlékeznek rá, de az 1991. december 1-i népszavazás során, melyen kimondatott Ukrajna önállósága, a kárpátaljaiak a régió különleges önkormányzati státusa mellett is letették voksukat, a szavazók 81,4 százaléka pedig a Magyar Autonóm Körzet létrehozását is támogatta. Sajnálatos, hogy az akkori önfeladó magyarországi külügyi vezetés semmiféle határozottságot nem mutatott e kezdeményezés támogatására…

Kárpátalja tehát nem Ukrajna, legalábbis úgy semmiképpen, ahogy a goromba etnikai és kulturális homogenizálásra törekvő Kijevben mostanában hinni szeretnék. A soknemzetiségű régió egyben az ukrán közigazgatás egyik megyéje, melynek helyi tanácsa hivatalos határozatban kérte a diszkriminatív, elnyomó nyelvtörvény megvétózását Petro Porosenko ukrán államfőtől. A szelíd, de határozott kívánságra válaszul Andrij Mahera, az ukrán Központi Választási Bizottság alelnöke a megyei közgyűlés feloszlatásával és előre hozott választás kiírásával fenyegette meg a testületet, Porosenko pedig aláírta a példátlan jogfosztást az Európai Unióhoz csatlakozásról álmodó országban.

Ez jól jellemzi Ukrajnát. A bizonytalanság, a gyengeség hetvenkedő erőszakosságot szül, a történelmi tehetetlenségből fakadó frusztráció pedig a kiszolgáltatottak nyomorgatását, fenyegetését eredményezi. A helyzet mára már odáig fajult, hogy az ukrán sajtó jelentős része kárpátaljai fegyverkező gerillák képében megjelenő magyar szeparatizmussal riogat, fölhergelve ezzel a soviniszta félkatonai-félalvilági csoportosulásokat. Pedig ez politikai centrifugális erőként hathat Kárpátaljára, ahogy így hatott Kelet-Ukrajnára is. Végső soron tehát a bizonytalan identitású, az anar­chiából kilábalni képtelen ukrán sovinizmus maga gyengíti tovább az országot, amelynek állama – különösen gazdaságilag – teljesen magára hagyta, elfelejtette Kárpátalját.

Mindez súlyos kockázatot jelent elsősorban a magyar nemzet számára, de egész Európa szempontjából is bizonytalansági tényező. A tektonikai erősségű geopolitikai átrendeződések korának nagy regionális kérdése, hogy az európai politikai osztály képes lesz-e stabilizálni ezt a befelé forduló politikai ingoványt. Ez Ukrajna érdeke is – már ha hosszabb távon fenn akar maradni…