Attól szép az emberi létezés, hogy különbözőek vagyunk. Én például a borsópörköltet szeretem, Tajvanban viszont rovarokat fogyasztanak az utcai forgatagban. Ha összeütögetem a két öklömet, Fekete-Afrikában egészen más a mozdulat jelentése, mint a Terézvárosban. Mi, magyarok ösztönösen irtózunk attól a gondolattól, hogy ripsz-ropsz, be kéne fogadnunk egy csomó más vallású és más kultúrájú idegent, míg a svédek vagy németek vidáman masíroznak a megsemmisülés felé.

Soros György életét és munkásságát is másképp látjuk. Előre szólok azonban, csakis kétféle olvasat lehetséges. Vagy ebben, vagy abban, de muszáj hinni valamelyik magyarázatban. Az első, hogy Soros György jóságos bácsi, aki a különféle államoknak számolatlanul osztogatja a pénzét, mert szereti a harmóniát, és minden ember sorsát a szívén viseli. Mások pedig azt gondolják, hogy alapítványaival, emberi jogi szervezeteivel Soros fel akarja bomlasztani az engedetlen országok állami rendjét, és egyszerű strómanja a nem látható, de attól még nagyon is jelen lévő nemzetközi globális tőkének.

Ez a kínálat. Mindenki válassza ki a neki tetsző választ.

Azokkal, akik az utóbbiban hisznek, nézzük meg kicsit közelebbről a Soros-módszert. Az égvilágon semmi új nincs benne. Még annyira sem önálló gondolat, hogy Soros György becses személyéhez kössük, valójában az Egyesült Államok több évtizede gyakorolt, több tucat országban tökélyre fejlesztett fellazító politikájáról van szó. Ez a soft power, a „puha hatalom”, amelyet a Harvard Egyetem tanára, Joseph Nye cseppet sem véletlenül akkoriban fogalmazott meg, amikor az amerikaiak megnyerték a hidegháborút, és egyedül maradtak a hatalom csúcsán.

A soft power alkalmazói kényszerítés helyett vonzással érik el politikai céljaikat. Irányítói jobban bíznak az emberi hülyeség, mint a nyers erőszak erejében. Láthatatlan csatornákon, különösebb felhajtás nélkül igyekeznek behálózni az egész társadalmat: szimpátiát és vágyat keltenek a saját kultúrájuk, civilizációjuk iránt, így a behálózottak maguktól dugják a fejüket a hurokba. Az elmúlt húsz évben az amerikaiak nemegyszer eljátszották a jó zsaru, rossz zsaru közismert történetét. Amikor a soft power nem vált be, következett a hard power, a kemény erő, amelyet már nem kellett elrejteni a világ elől, és céljaikat politikai, gazdasági, tudományos, katonai fölényük birtokában kíméletlen hatékonysággal kikényszerítették. Ukrajnában tudnának mesélni arról, hogy a sokéves altatás után miként támadtak a semmiből helyi politikusok, akik hétfőről keddre átvették az ország vezetését, megfelelően kibélelve nemzetközi kapcsolatokkal, pénzzel, befolyásolási képességgel.

Az amerikai nagykövetség nem parancsolhatja meg egy magyar újságírónak, hogy azt írjon, amit ők szeretnének. Egy ebédmeghívásban azonban még semmi rossz nincs. A követségi fogadásban sem. Az sem feltűnő, ha az amerikai zenét, irodalmat, tudományt házhoz viszik az érdeklődőnek, ha ártatlan dolgokról beszélgetnek, barátkoznak, érdeklődnek. Az újságíró egy idő után úgy érzi, méltánytalanul bántják hazájában az amerikaiakat. Hiszen politikáról még szó sem esett, a nagykövetség pusztán népszerűsíti a saját országát. Az újságíró lassan vergődő bogárka lesz a pókhálóban, azzal a vaskos illúzióval, hogy bármikor megszabadulhatna, ha akarna, miközben már réges-régen fogoly. A hálóban rajta kívül tudósok, politikusok, sportolók, művészek – mindenkinek ott a helye, aki csak valamennyire is számít a hazájában, és befolyásolja az embereket. Nyilván más külképviseletek, diplomáciai testületek, titkosszolgálati munkatársak is ugyanezt a játékot űzik a bennszülött értelmiséggel, de az amerikai befolyásolási képességhez semmi sem mérhető a világon.

A soft power nem csak úgy terjed-terjedget a világban. Kőkemény profik irányítják a folyamatokat. A soft power majdani erejét, befolyásolási mértékét hajszálpontosan meg lehet mérni előzetes információk alapján, nagyjából úgy, ahogyan a mérőpultra tíz deka parizert odadob az ember. Mielőtt kialakítják testre szabott eljárásukat, a soft power urai a következőket vizsgálják az adott társadalomban: államigazgatás, információs technológiák elterjedtsége, kultúra, üzleti légkör, oktatás, diplomáciai hálózat mérete, részvétel globális problémák megoldásában, közvélemény-kutatások, az adott ország nemzeti konyhájának népszerűsége, az adott országban előállított műszaki termék, luxuscikk népszerűsége, a jólét szintje, az ott élők vendégszeretete, az ország külpolitikai súlya.

Feljebb már említettem, hogy a soft power lényege a láthatatlanság. Bármilyen kritika éri a bábjátékosokat, csak rámutatnak a magyar végrehajtókra, hogy ez bizony, magyar képződmény, nekik semmi közük az egészhez. Elmondják ezerszer is, hogy őket csakis a hazai civil társadalom fejletlensége aggasztja, emlékeztetnek az egyéni szabadságjogok fontosságára. Ettől aztán az a látszat támad, hogy a kritikusoknak magával a szabadsággal van bajuk, és a kristálytisztán politikai természetű ügy erkölcsi disputává alakul át.

Magyarországon kétféle civil szervezet működik. Az egyik hazai indíttatású, hazai pártok, mozgalmak, ügyek indítják útjára. Lehet, hogy nem független, és pontosan meghatározható célok mentén működik, de semmilyen veszélyt nem jelent az állam működésére nézve. Aztán vannak olyan magyarországi civilek, akiket az amerikai soft power lélegeztetőkészüléke tart életben: Sorosék és más rejtélyes jótevők fizetik „kutatásaikat”, utazásaikat, fenntartási és személyi költségeiket, jóformán mindent. Ez utóbbiak nem pusztán gyanúsak, de nemzetbizonsági kockázatokat is rejtenek, hiszen idegen érdekek mentén, idegen pénzből működtetik őket, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy beavatkozzanak Magyarország belügyeibe.

Amikor hackerek megszerezték és nyilvánosságra hozták Soros Nyílt Társadalom Alapítványának mintegy 2500 dokumentumát, csak bebizonyosodott, amit mindig is tudtunk. Például, hogy Soros György az alapítványon keresztül civil szervezeteknek, médiacégeknek folyósított adományokat, amelyekkel több európai választást, köztük a magyarországit is megpróbálta több vagy kevesebb sikerrel befolyásolni. A kedvezményezettek között ott találjuk a 444.hu-t éppúgy, mint a magyar migrációs politikát rendszeresen bíráló „civileket”. A soft power célba ért, a terep előkészítve, csak az a fránya Orbán Viktor ne volna.

Amikor a magyar kormány a külföldről finanszírozott civilek átláthatóságát, átvilágítását követeli, alkotmányos kötelességének tesz eleget. Hiszen a külföldi befolyásolás, akárcsak a hazaárulás és kémkedés tilos a Föld valamennyi államában, és a nemzeti kormányoknak meg kell védeniük az állam polgárait. Ráadásul a magyar kormány egy jottányit sem kér többet, mint az amerikaiak hasonló helyzetekben. Az ottani titkosszolgálatok minden Egyesült Államokban működő alapítványt megvizsgálnak, szemmel tartanak, és még véletlenül sem hiszik azt jóhiszeműen, hogy segíteni jöttek.

A bizalmatlanság itthon is felettébb indokolt. Az olyan szervezetek, mint a Transparency International, Társaság a Szabadságjogokért, Magyar Helsinki Bizottság hosszú ideje, szisztematikusan aláássák a magyar állam biztonságát. Elegendő megvizsgálni, milyen ügyeket tematizálnak, milyen ügyek mentén sorakoznak fel, hogyan és mit közvetítenek. Meg kell nézni, mit kommunikáltak a bevándorlási krízis kellős közepén. Hogy a magyar társadalom melyik kisebbségi csoportjait támogatják, pénzelik, és melyiket nem.

A cél a globális hatalom kiterjesztése, egy olyan világ megteremtése, amelyben a láthatatlan erők uralkodnak a hagyományos közösségeken. A tét tehát egyáltalán nem az Orbán-kormány léte, bármit mondjanak is a túloldalon. A tét a nemzeti államok jövője. Esetünkben Magyarországé. A valódi kérdés tehát, hogy meg tudjuk őrizni magyar nyelvünket, nemzeti kultúránkat, életformánkat, vagy a nemzetközi erők beveszik sáncainkat és felszámolják mindazt, ami fontos és kedves nekünk, amit örökül kaptunk, és szeretnénk tovább örökíteni utódainkra.