Jelenlegi hely

A stabilitás illúziója: Erdogan

Zárug Péter Farkas
Zárug Péter Farkas képe

Sajnos ma Törökország az arab-muszlim világba benyomult, majd minden rendezettséget porig romboló nyugati liberális demokráciaexport egyik legnagyobb áldozata. A világ menekültbefogadó országai közül Törökország ma még mindig az első helyen áll. Ahogy tavaly és tavalyelőtt is. Az ENSZ 2015-ös nyári menekültügyi jelentése szerint a Törökországot Pakisztán, Libanon, Irán és Etiópia követi. S bár a civilizációs, vallási különbségek miatt a világon beindult muszlim népvándorlás elé mi magyarok és mi európaiak igyekszünk kerítéseket és falakat emelni, a tényszerűség kedvéért mégis rögzítsük – mindenfajta migránssimogató szándék nélkül –, hogy az EU 28 országa közül egy sem szerepel, s az elmúlt évtizedben nem is szerepelt a menekültbefogadás top 10-es listáján. A tavalyi ENSZ-jelentés szerint Jordánia, Kenya, Csád, Uganda és Kína folytatta a sort az említett országok után.

Mindez azt jelenti, hogy a török nép és a török állam áldozatvállalása is egyedülálló a világon, s mint ilyen, igencsak elismerésre és tiszteletre méltó nemcsak az EU nemzetei, de az egész nemzetközi államközösség részéről. S e korántsem vágyott dobogós helyezés viszont különleges bánásmódra is jogosítaná Törökországot és a török népet a világ nemzeteinek részéről, s a vele, valamint menekültjeinek millióival való szolidaritásnak nemcsak humanitárius alapjai vannak, hanem nyílt politikai érdekük is az lenne, hogy anyagi segítségnyújtásukkal lokalizálják és tehermegosztásukkal Törökországon belül segítsék a menekültprobléma kezelését.

E téren nem egy esetben jeleztem e hasábokon, hogy az EU-nak akár a teljes költség átvállalása is inkább megérné, ha ennek az eredménye az, hogy fél Ázsia muszlim menekültjei ne Európába ára­mol­va keressék a jobb, élhetőbb életet.

Csakhogy a török állam és a török nép áldozatkészségével és erőforrásaival ma egy nyíltan diktatórikus politikai hatalom és egy nyíltan személyi kultuszt építő elnök sáfárkodik, aki rendre magával azonosítja a török államot és a török népet. E hamis azonosítást a politika részéről majd mindegyik autoriter rendszer előszeretettel végzi el részben belpolitikai erőtérben, de különösen fontos e hamis azonosság szemantikai kommunikációs, propagandisztikus fenntartása külpolitikai dimenzióban.

Mindez leginkább rendszer-, vagy politikai hatalomgyakorlás-bírálatok esetén fontos, amikor „a vezér” mindenkor azzal tud jönni, hogy valójában nem is őt és a hatalmát, hanem magát az országot és a népet támadják a gonosz, sötét erők idegen érdekek miatt, mert el akarják veszejteni azokat a nemzetet, országot védő bátor politikusokat, akik egyedül hivatottak védelmezni az országot… És a többi és a többi… E képlet régóta ismert, de ennek legújabb kori változataira mára iskolapéldaként a putyini Oroszország és sajnos az Erdogan vezette Törökország szerepel a téma szakirodalmában.

Erdogan a saját magának építtetett, a világon a legnagyobbnak számító palotájából a török állam és a török nép minden anyagi lehetőségét és minden áldozatkészségét saját hitbizományának tekinti, ahogy a török nép és török állam menekülthullámban vállalt kényszerű szerepét meg saját zsarolási potenciáljává tette hatalmának fenntartásáért, és e hatalom totalizálásáért. E téren Erdogan képlete viszonylag egyszerű volt. Megmutassa az EU-nak és a legnagyobb, közel ötmilliós török kisebbséggel bíró Németországnak, hogy rá tudja engedni Európára a területén lévő többmilliós menekültáradatot, ha akarja…

És meg is tette…

Aztán, második lépésben jeleznie kell: ahhoz, hogy megfékezze ezt a menekült­áradatot, mindenkinek el kell fogadnia, hogy ő diktál, olyan hatalmi rezsimben, amilyenben csak akar. S mindehhez pedig anyagi támogatást is vár az EU-tól, mert ha nem, akkor jön az első verzió: „Fuss, menekült… az irány Nyugat!”

És ettől kezdve nincs demokratikus elvárás, nincs sajtó, szólás, meg minden ilyen hanyatló liberális érték. Ha kell, bebörtönzések vannak, ha kell, lapbezárások vannak, ha kell, gyilkosságok vannak, miközben tárgyal, sőt diktál a tekintetben, hogy mikor kapjon vízummentességet 70 millió török muszlim és mikor legyen az EU tagja egyetlen muszlim államként.

S mindeközben – sajnos teljesen jogosan – azt vágja az EU fejéhez, hogy azt az anyagi segítséget sem kapja meg, amit az EU megígért menekültügyben.

Az Erdogan-rezsim pedig nyílt diktatúraépítésének szolgálatába állította a menekültügyet, s a jogosan elvárt nemzetközi szolidaritást ebben az ügyben rendre a saját diktatórikus rezsimjével való szolidaritásként követeli meg bármely nemzetközi szereplőtől.

S mivel ez igencsak döcögött, s a koppenhágai kritériumok közül érdemben egyetlenegynek sem felelt meg az erdogani rezsim vezette Törökország, hát ki kellett találni valamit, aminek mentén e hamis szolidaritás kikényszeríthető lehet(ne) a nemzetközi államközösség részéről, de legalábbis az EU vezető államainak részéről, és az új rezsimépítő program – akarva-akaratlanul, ezt majd a történészek egyszer eldöntik – egy jó kis puccs lett.

Mert hát a hatalom erőszakos megdöntése a választott politikai elittel szemben, az azért már szolidaritásra méltó. És a káosz helyett ezekben a zűrzavaros népvándorló időkben mégiscsak jobb a rend. És a kulcsszót kezdik harsogni: stabilitás. Ezt is ismerjük már. Putyin kampánya is e szó harsogásán nyugszik immár második évtizede. Hát persze, hogy a stabilitás jobb a káosznál. Ki az az őrült, aki ennek ellentmond? És ennek a stabilitásnak a jegyében több mint százezer ember tartóztatnak le, vesznek vizsgálat alá, és mondják annak a Gülennek az emberének, akinek segítségével és részben pénzével Erdogan hatalomra került. S aki egyébként elsőként ítélte el a pancserpuccskísérletet.

És ennek a stabilitásnak a jegyében mindenki ellenség, aki bármiben nem ért egyet, mindenki áruló, aki kritizál, és mindenki felforgató, aki esetleg számon kéri a hatalmon a vélemény- és gondolaszabadság minimumát. És ennek a stabilitásnak a jegyében lehet korlátozni a szabad világhálót, lehet blokkolni bizonyos orgánumokat és lehet börtönnel, veréssel, netán lelövéssel fenyegetni bárkit, aki esetleg megkérdezi, hogy miért is ezt jelenti a stabilitás? És úgy tűnt, Erdogan EU felé vonulásában és zsarolásában majd kicsit segít a törökök által lelőtt orosz gép a szíriai konfliktusban és Putyinnal való összeveszése.

Nem segített, ahogy a vízummentesség sem következett be – hál’ istennek. Erdogan nem is volt rest, azonnal visszafordult Putyin felé, és bocsánatot kért a lelőtt gépért, és szeretettel várta újra a török riviérára az orosz turisták százezreit. A stabilitás és politikai szolidaritás elképesztően arcátlan elvárás a diktatórikus török rezsim részéről, szinte már Kína arcátlanságának magasságában van, amikor a kínai diplomácia szó szerint megtiltja szuverén államok vezetőinek, hogy találkozzanak a dalai lámával, mert nem szeretnének emlékezni arra, hogy Tibetet megszállták és mind a mai napig kifosztják, miközben irtják a világ egyik legbékésebb vallását, a buddhizmust.

És senki nem kérdezi meg, hogy e diktatórikus logikában a stabilitás szó miért egyenlő a szabadság sárba tiprásával. Miért van szembeállítva a stabilitás a normalitással? A diktatúrák összeomlásának káoszával van szembeállítva a diktatúrák stabilitása, e konstrukcióban inkább jobb, ha beáll az ember a sorba, mintha nem, de kilóg a hátsó fele a nadrágból… Ez ám a büszke nemzeti politikai kultúra… Ez aztán tiszteletet, elismerést és szolidaritást érdemel…?

Nem. Ez a logika elfogadhatatlan! S e téren örülnünk kell, hogy ebben a legyengült EU-ban van még annyi tartás, hogy ellenállt ennek az alattomos erdogani logikának. És lám, mi a legújabb hír a törökök irányította állami médiában? Az, hogy „Törökországnak nem kell mindenáron kötnie magát az EU-csatlakozáshoz”.

Merthogy Erdogan már másfelé fordult. Oda, ahova rezsimje jobban illeszkedik. Inkább az Oroszországot és Kínát is tömörítő Sanghaji Együttműködési Szervezetbe (SCO) lépne be. A török államfő erről a Pakisztánt és Üzbegisztánt érintő hivatalos útjáról hazaindulva a repülőgépen beszélt bértollnokainak.

Az SCO egy 2001-ben alapított kormányközi biztonsági szervezet Ázsiában, amelynek akkor megfogalmazott célja az volt, hogy küzdjön a radikális iszlám jelentette fenyegetés, valamint az Afganisztánból kiinduló kábítószer-kereskedelem ellen. Persze emellett inkább politikai véd- és dacszövetség ázsiai diktatúrák, szovjet illiberális utódállamok között.

Kik a tagjai? Oroszország, Kína, Kazahsztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán. A megfigyelő országok között találni Iránt, Mongóliát, Afganisztánt, Pakisztánt, valamint még Indiát is. A helyzet teljesen világos és érthető a törökök jelenlegi szempontjából. És az is, ha Erdogan viszonylag gyorsan tagságot szerezne e társaságban. Sajnos rendszere valóban inkább e körbe illeszkedik, mintsem az EU-ba.

Stabilitás? Milyen stabilitás, de komolyan? Egyszer USA-barátság és Putyinnal harag, aztán, Putyin-imádat és USA-gyűlölet. Egyszer EU-tagság, aztán meg Sanghaji Együttműködés brutális diktátorok stabil politikai rendszerében. Mindeközben hol tartom a migránsokat, hol elengedem, hol betartom a nemzetközi játékszabályokat, hol nem? Hol a kurdokkal küzdök az Iszlám Állam ellen, hol az éj leple alatt őket bombázom? S a kurdok parlamenti képviseletéért felemelem a parlamenti küszöböt brutális 10 százalékra, majd ha mégis bejutnak a török parlamentbe, akkor elveszem a mentelmi jogukat és letartóztatom őket?

Ez ma a török stabilitás! Ezt a török állam és a török nép megbecsülése miatt csak tudomásul lehet venni. De hinni benne, bármi módon támogatni, vagy megbízható partnernek tartani őrültség. Migrációs bosszúpolitikájára meg rohamléptekben készülni kell. Az erdogani rezsim stabilitására való hivatkozás pedig nem más, mint a tények meghamisítása egy hamis illúzió fenntartása érdekében.

Hajrá, Törökország, hajrá, törökök!