Kereken öt esztendővel azután, hogy Kadhafi líbiai diktátor 2010. november 29-én a harmadik EU–Afrika csúcs nyitóbeszédében elmondta, hogy a „keresztény és fehér” Európa hamarosan „fekete” lesz a migránsáradat miatt, az EU és élén Angela Merkel a Kadhafi által megjósolt mederben kezdte meg tárgyalásait Törökországgal a migránsválság kezeléséről.

2015-ben több alkalommal is kiálltam amellett, hogy Törökország méltatlanul lett cserbenhagyva a szíriai beavatkozás eredményeként rárontott milliós menekültáradat kezelésében, ahogyan méltatlan volt az is, hogy az EU nagy liberális korifeusai nemhogy meghallották volna Törökország segélykérő szavát, hanem ami járt volna támogatásként, még azt is megfelezték – szűk látókörű, önző és korántsem szolidaritást tükröző politikájuk miatt. Azt is fontos leszögeznünk, hogy Törökország nem előzetes figyelmeztetés nélkül „engedte el” határvédelmét a muszlim népvándorlók hada előtt, hanem többszöri segítségkérés után, és azt se felejtsük el, hogy a világ menekülteket befogadó országainak ranglistáján az első helyet tölti be az ország, amely csak a szír válság kirobbanása óta állítása szerint 8 milliárd dollárt költött a területére be­özönlő menekültek ellátására. Vagyis a török kormány valóban segítséget érdemel, és valóban politikai és anyagi támogatásban kell hogy részesüljön az EU részéről ahhoz, hogy az elmúlt egyéves gyakorlat „szabad út politikáját” a „területen tartás-visszafogadás” politikája váltsa fel.

Az is világos, hogy az EU saját elhibázott, rossz és felelőtlen politikája miatt került 2015 év végére szorult, mondhatni kiszolgáltatott helyzetbe Törökországgal szemben, amit úgy tűnik – s ez a politika és hatalmi játékok legtermészetesebbike –, hogy Törökország bőszen ki is használ. A november 29-én megtartott török–EU-csúcson megvitatott, majd elfogadott pontok tökéletesen visszatükrözik e helyzetet, s úgy látszik, az eddigi felelőtlen liberális bevándorláspolitikát az EU vezetése és Merkel asszony egy felelőtlen és puha török csatlakozási politikára akarják cserélni. Mert hát ugye egyetlen demokrata sem gondolja komolyan, hogy Erdogan rendszere és mindaz, amit a török kormány képvisel, 2015-re pont megérett az EU-csatlakozások újrakezdéséhez.

(Zárójelben hadd kérdezzem meg, normális állapot az, hogy Magyarországgal szemben összeurópai aláírásgyűjtést kezdeményeznek demokratikus deficitjei miatt a 7. cikkely, vagyis a szavazatfelfüggesztés kapcsán, pont akkor, amikor az EU farizeusai, felsült migránssimogató politikájuk miatt Törökországot hirtelen alkalmas demokráciának tartják az uniós tárgyalások újraindítására? Van azért az EU liberálisainak bőr az arcukon?)

A 2015-ös török–EU csúcs nagy török-muszlim győzelmet vetít előre, és végső civilizációs elbukást Európa számára. Merthogy a muszlim menekültáradat továbbengedésével a keresztény Európába egy muszlim államnak sikerült kizsarolnia azt, amit 1987-től nem tudott, hogy érdemben kezdődjön el vele a keresztény Európába való teljes jogú integrálódása. Törökországot igenis segíteni kell a musz­lim népvándorlók feltartóztatásában, de nem egy olyan megállapodással, aminek eredménye az lesz, hogy 2016-tól 75 millió muszlim vízummentesen, kontrollálatlanul utazhat be az unióba.

Törökország teljes menekültügyi költségeit is át kellett volna vállalnia az EU-nak, de nem lett volna szabad megnyitni vele a csatlakozási tárgyalásokat a koppenhágai kritériumok teljes semmibe vétele mellett. Mert azzal, hogy így tett, az EU saját maga relativizálja legfontosabb alapértékeit. Törökország minden eszközigényét is át kellett volna vállalnia az uniónak a muszlim népvándorlók megállítása és Európából történő visszatoloncolása érdekében, de állampolgárainak szabad mozgását európai területen nem szabadna engednie, mert 2016-tól a muszlim népvándorló tömegek, a szírek, afgánok, irakiak és fél Ázsia mind török akar majd lenni, és török is lesz, hiszen a mai hamis útlevélpiac 80-90 százaléka török kézen van.

A török követelés az EU-ba való szabad bejárásra önmagában civilizációs végveszélyt jelent, egy csatlakozás pedig az unió végét jelenti majd. Ezt nemcsak én, hanem mindazok képviselik és képviselték, akik Franciaország és Németország török lakosainak párhuzamos társadalmait, s mára az egész Németalföld elmuszlimosodását látják, Antwerpentől Brüsszelig.

Törökország húzása a maga szempontjából zseniális volt. Egy néhány százezres, milliós muszlim migránsáradat elengedésével megalapozza tárgyalási pozícióit az EU-val. Amikor az EU jól megretten ettől az amorf, szabályozatlan, ellenőrizetlen muszlim hordától, akkor majd jön ő, a stabil államiságot mutató, nagy katonai erővel rendelkező, valóban világok határaként funkcionáló, de ugyancsak muszlim és 75 milliós nemzet, s biztonságot és kontrollt ígérve e hordák felett belopja magát a „keresztény-fehér” EU-ba.

Méghozzá úgy, hogy annak alapelveihez annyi köze van politikai rendszerének, mint szamárnak az ábécéhez.

Valéry Giscard d’Estaing egykori francia elnök 2002 novemberében, amikor a török csatlakozás már valóban komolyan szóba jött az EU bővítői között, nyíltan kimondta: „Törökország csatlakozása az Európai Unió végét jelentené.” Ha meg nem, akkor Törökország pont az unió központjából, Brüsszelből tudná átalakítani az európai civilizációt, hiszen az európai országokkal ellentétben a mai 75 milliós Törökország népessége dinamikusan növekszik, míg Európa majd mindegyik országa, de leginkább a ma legnagyobbnak számító Németországé, rohamosan csökken.

Egy bármikor bekövetkező török csatlakozás teljesen felborítaná az EU mai arculatát! Törökország ugyanis ma az unió második legnagyobb, 10-15 éven belül pedig a legnagyobb országa lenne, így döntéshozó szerveiben a törökök kapnák a legtöbb helyet. Ez azt jelentené, hogy a Németországon belüli török befolyással, valamint a teljes jogú török tagsággal Európa török befolyás alá kerülhetne. És a kétségbeejtő az, hogy e megfontolásokat 2004–2005-ben még Günter Verheugen csatlakozási biztos és az egész német politika komolyan számba vette, még ha a diplomácia és a PC csak szőrmentén mondta is ki ezeket. És ma azt látjuk, hogy Törökország a migránsok hadával egyfelől muszlim hordákat engedett szabadon Európa felé, másfelől becsempészte Brüsszelbe és Berlinbe a maga nagy török falovát.

De minek is felel meg Törökország és az erdogani rendszer az EU-csatlakozási feltételek közül 2015 végén? Csak vegyük a koppenhágai kritériumokat, azokat a nélkülözhetetlen feltételeket, amelyek nélkül nem lehet az EU tagja egyetlen állam sem. Az EU állam- és kormányfői az 1993-as koppenhágai csúcson határozták meg egy leendő új tagország felvételének három alapfelvételét. Politikai kritérium a stabil demokrácia, a jogállamiság, valamint az emberi és kisebbségi jogok tiszteletben tartása. Gazdasági téren lényeges a működő és versenyképes piac, míg harmadik kritériumként a közösségi jogszabályok átvételére és végrehajtására képes intézményrendszer kialakítását jelölték meg.

Nos, csak az első pontból mi az, ami jellemzi a mai török kormányt és annak politikai rendszerét, elmúlt tíz évét?

Egy 2002-es állapotokhoz képest is keményen illiberális irányba forduló politikai rendszer. Az államhatalmi ágak összefonódása, a demokratikus rendszer megnyirbálása, abnormálisan magas, 10 százalékos parlamenti küszöb, lefokozott parlamentarizmus, himnuszba beleírt elnökdicséret, kisebbségi jogok háttérbe szorítása, az örmény genocídium el nem ismerése, újságírók megfélemlítése, börtönbe zárása, ténylegesen leleplezett, nyílt gazdasági korrupciós cselekmények politikai elmosása, a média nyílt, erőszakos befolyásolása, a magántulajdon politikai hatalomra rendelt megsértése és hasonlók.

Ez lenne az az ország, amelyik értékrendjében – ha már vallásában nem – alkalmas arra, hogy megkezdje az EU-s tárgyalásokat? Ez az az ország, amelyik tíz, tizenöt éven belül, ha csatlakozik az EU-hoz, akkor szinte azonnal, de néhány éven belül az európai és keresztény civilizációról dönthet majd? (Mondjuk a mecsetépítési tilalmak azonnali felfüggesztéséről, vagy a csador és burka viseléséről, vagy az ünnepnapok muszlim bővítéséről, amiket Németországban és Franciaországban már úgyis tartanak, vagy a pénteki szabadnapról, vagy az oktatási rendszer oszmanizált, muszlimizált átalakításáról, ami Németországban már rohamléptéket vett az elmúlt öt esztendőben… és a többi, és a többi?)

Úgy tűnik, Európa bevette a nagy csalit és Angela Merkel lenyelte a nagy török horgot, ami most ott van a gyomrában, s a török illiberális politika kezdi úgy rángatni, vagy éppen hagyni, hogy vigye a zsinórt, ahogy ő akarja. A lényeg a fárasztás. Hol zsarolással, hol népvándorlókkal, hol a NATO-jófiúnak tűnve, hol bekeményítéssel. Ezzel párhuzamosan pedig az is világossá vált a török–EU csúcs után, hogy az európai politika számára Angela Merkel egy damilról levágandó félig döglött hal, Törökország pedig a muszlim faló.

Amennyiben e két tárgyaló fél dönti el Európa sorsát, akkor világosan szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy nemcsak Kadhafinak lesz rövid időn belül igaza, hanem Valéry Giscard d’Estaing, egykori francia elnöknek és Thilo Sarazzin német szociáldemokratának is. Németország felszámolja önmagát, s a ma 75 milliós, de 2030-ra már minimum 82-83 milliósra növekvő Törökország uniós tagsága pedig felszámolja a ma még a világ által fehérnek és kereszténynek gondolt Európát. A 2015-ös november végi EU–Törökország csúcs megállapodása érdemben ezt készíti elő. Ezzel minden európai „fehérnek és keresztény”-nek (copyright by Kadhafi) szembe kell nézni.