Nem csitulnak az indulatok a Városliget helyrehozatala és a budai Vár restaurálása körül. Az irracionális támadások mögött felsejlik a hajmeresztő ostobaság, a számító rosszindulat és a pőre bolsevik igénytelenség.

A valóság tényeitől magát szokás szerint csöppet sem zavartató revolver-média és a nyughatatlan belpesti aláíró-tüntető szubkultúra ezúttal épp azt igyekszik megakadályozni, hogy a botrányosan elhanyagolt, életveszélyes, korhadt fákkal, töredezett aszfaltjárdákkal, kutyaürülékkel terhelt Városliget a magyar főváros rangjához ismét méltóvá váljon. Tudatosan meghamisítva a tényeket folyamatosan a liget „beépítéséről” hazudnak, noha pontosan tudják, hogy a vállalkozás során a zöldfelület nőni fog, az autóforgalom meg csökkenni. És a nagy múltú közpark visszanyeri eredeti funkcióját – tudniillik azt egykor nem émelyítő alternatív létformák gyűlhelyének, hanem a nemzeti nagyságot, a magyar alkotó géniuszt bemutató kulturális térnek hozták létre az 1896-os Ezredéves Kiállításra.

Azóta, pontosabban 1945 óta minden csak pusztult és romlott itt. Az 1931-ben az Aréna (ma Dózsa György) út és a Damjanich utca sarkán fölszentelt Regnum Marianum templomot Rákosi Mátyás parancsára 1951-ben felrobbantották a kommunisták, az 1960-as években felhúzták a Budapesti Nemzetközi Vásár borzalmas szocreál hangárját (később ebből alakították ki a több nemzedék számára emlékezetes koncerteknek otthont adó, de mutatósnak és tájba illőnek jóindulattal sem nevezhető Petőfi Csarnokot) és a visszataszító Hungexpo irodaépület-együttest, a második világháború során megsérült Közlekedési Múzeumhoz pedig helyreállítás helyett hozzátoldottak egy tőle teljességgel idegen kockaépületet az 1980-as években. Ennyi tellett tőlük.

Ja, nem. 2004-ben még fölállítottak a Városliget szélén egy leginkább a Kádár-rendszer lottósorsolásait idéző időkereket, ami azonmód tönkre is ment, így évek óta nem üzemel. Bizony, a Városligetben megállt az idő, és ezen a 2006-ban Gyurcsány Ferenc ripacskodásával felavatott vaskefe sem segített. A liget mára lekoszlott, megújításért kiált. A program elindult, a múzeumi negyed visszatérés az eredeti funkciókhoz. Akkor is, ha néhány tucat tornából fölmentett kávéházi „természetvédő” mindenáron korhadt fák között szeretne üldögélni.

A ligetbe tervezett múzeumi negyed új épületeinek esztétikájáról persze lehetne és kellene is értelmes szakmai, a történeti összefüggéseket is figyelembe vevő vitát folytatni. De vita helyett dühös ágálás folyik szakadatlan, melynek színvonalát tökéletesen demonstrálta az a jelenet, melynek során az ocsmány szocreál épülettorzók lebontását másokkal együtt akadályozni igyekvő Illés Zoltán egykori környezetvédelmi államtitkár hisztérikusan veszekedett egy rendőrrel. Ugyanez az átkozódás kíséri a 2014–2024-es időszakra előirányzott Nemzeti Hauszmann Terv, vagyis a budavári királyi palota és a hagyományos polgárváros megújítását.

Legutóbb a program szakmai konzultációját biztosítani hivatott Hauszmann Bizottságból dezertált három elszánt dühös ember, jelesül Csomay Zsófia építész, Lővei Pál művészettörténész és Schneller István, Budapest egykori főépítésze, akik nem értenek egyet a budai Vár restaurálásával. Távozhattak volna elegánsan, de buta indulatuk elragadta őket, és Lázár János kancelláriaminiszternek írt, márciusban általuk nyilvánosságra hozott levelükben efféle árulkodó elméncségekkel indokolták távozásukat: „Elfogadhatatlannak tartjuk a kortárs megoldások helyett száz-százötven éve megrajzolt tervek, fel sem épült épületek anakronisztikus megvalósítását, teljesen elpusztult épületek újraépítését, az ennek érdekében teljesen felszámolt magyar műemlékvédelem történetének és eredményeinek teljes semmibevételét. Szellemiségében is igencsak károsnak tartjuk a 19. század második felének, a 20. század elejének ilyesfajta rekonstrukcióját, az I. világháborúba torkolló késői historizmus, illetve a Horthy-korszak jelentés nélküli kulisszáinak, esetenként egyenesen idétlen építészeti megoldásainak száz- és ezermilliárdokat igénylő újraálmodását. Egyenesen bűn a várnegyed és a várpalota egész nemzetet szolgáló, sikeres kulturális-tudományos hasznosításával szemben a kulturális és tudományos intézmények kitelepítése, ellehetetlenítése, és az ide nem való kormányzati funkciók tervezett helyükre telepítése.”

Az idézettek alapján kijelenthető, hogy az illetők munkássága történelemhamisítással súlyosbított esztétikai közveszélyt jelent. A historizmus és az első világháború között ugyanis nincs semmilyen ok-okozati összefüggés, a Hauszmann-terv pedig nem a Horthy-korszakra, hanem a magyar történelem szerves folyamatának a XIX. század második felétől 1945-ig terjedő időszakára össz­pontosít. Azért addig, mert közjogi és szimbólumpolitikai, így építészeti szempontból is ott szakadt meg a szervesség, ott zökkent ki az idő.

A kérdés tehát nem az, hogy megújuljon-e, illetve visszakapja-e hitelesen dokumentálható régi fényét a Budavári Palota, ide értve annak beltereit is – aki csak egyszer is járt a ma a Magyar Nemzeti Galériának otthont adó épületben, illetve a mai Budapesti Történeti Múzeumban, az elborzadhatott a történelmietlen és az épülettől sokkolóan elütő, pártbizottsági hangulatú szocreál belsőtől –, hanem ekként teendő fel: miért ragaszkodnak egyesek az erőszakos, történelemhamisító ízléstelenséghez? Milyen megfontolásból teszik magukévá jeles alkotó emberek a legprimitívebb bolsi toposzokat? Miért ragaszkodnak a „múltat végképp eltörölni” narratívához? Miért hamisítják meg a magyar történelmet szemrebbenés nélkül?

A budai Vár történelmileg az állam központja, kormányzati funkciók otthona; ezen csak idegen hatalom és forradalmi erőszak változtatott. A magyar közjogi hagyomány helyreállítása, a második világháborúban megsérült, eredendően megmenthető, de a kommunisták által ideológiai gyűlölettől fűtve lerombolt épületek restaurálása a szimbolikus tér visszafoglalása, újramagyarítása, önbecsülésünk helyreállítása – miközben a Hauszmann-terv egyébként éppenséggel a bárki által szabadon látogatható terek növelését is előirányozza. Vagyis bárdolatlan hazugság az a sugalmazás, hogy a kormány einstandolja a Várat, és kirekeszti onnan „a népet”. Ez a legócskább osztályharcos demagógia, gátlástalan és sunyi bolsevik tempó.

Legyen világos: a háborús pusztítást követő kommunista dúlás által tudatosan előidézett állapot a múlttalanság, legyőzetés, a megvertség érzetét lopja be a magyarság lelkébe. Ezen állapot fenntartása a nemzet kollektív mentális immunrendszerét nem erősíti, hanem gyengíti. Ezért káros, felszámolandó. Ami pedig a vágyott „kortárs megoldásokat” illeti, arra ott van riasztó példaként a Hilton Szálló kirívóan ocsmány, a Vár hagyományos építészeti szövetét durván megerőszakoló modernista épülete. Hála a Jóistennek, hogy nem az efféle „megoldások” barátai döntenek a budai Vár jövőjéről. Ellenkező esetben írmagja sem maradna a magyar történelemnek.