Hirdetés

Előző írásomban megidéztem egy pódiumbeszélgetést, amit érdemes, művelt ellenzékiek folytattak, néhány buta kakukktojással. Rossz útra tévedtek, mert szobrok helyett aktuálpolitikai vágyálmokat és hozzájuk méltatlan (mert színvonaltalan) szellentyűket is eleregettek.

Ez a társalgás nemcsak alantasan szárnyalt olykor, hanem nevetségessé is vált. Például Kovács Mária definíciójában, aki Orbán Viktort degradálóan „ismert tényezőnek” nevezte.

A beszélgetők okosan fölismerték, hogy Budapest „restaurációja” a Fidesz „ideológiai rendszerének az arcéle”. Csak azt nem értették meg, mi is ez az ideológia. Annak ellenére nem, hogy mindegyik okos ember, szép ember, művelt ember. De mindez hiába, mert ellenzéki mundérban mechanikus rugóra gondolkodnak, amit beléjük programoztak. A bolsevista sztereotípiáktól nem tudnak szabadulni. Az irredentizmus fölemlegetése az utódállamok iránt megnyilatkozó alázatos tisztelet és érzékenységük szolgai kiszolgálása. Különösen Bauer csőrét piszkálta az Orbán-kormány határon túl élő magyarokat fölkaroló politikája, ami pedig egyszerű és közönséges humanitárius tevékenység. Mert a Kárpát-medencében a magyar sem alávalóbb, mint a haussza néger. (Ha még nem mondtam, egyetemista korunkban találtunk a haussza szótárban magyar szót is, ami nem ok arra, hogy haussza–magyar rokonságról merengjek.)

Ezek az okos, művelt és szép emberek még mindig nem értik, hogy a jogtalanul és embertelenül elszakított magyar kisebbségek sorsa nem irredenta kérdés, hanem emberiességi probléma. Nyelvükben, kultúrájukban, emberi méltóságukban, sőt fizikai épségükben is veszélyeztetettek.

Azt nem várhatjuk el, hogy a trianoni kérdést az érdemtelenül jutalmazott és a békeszerződést be nem tartó nációk emberiesen értelmezzék. Azt viszont elvárhatjuk, hogy azok a magyar értelmiségiek, akik a magyar emberek munkájából élnek itthon és jól, szakadjanak el gyűlölködő előítéleteiktől, kicsinyes és együgyű, tiszavirág-életű pártocskáik érdekeitől, és tárgyilagosan mérlegeljenek.

Azaz. Az ellenzékiek ne dobják a máglyára az egész magyar népet a náluk százszor jobb politikus és tevékeny, cselekvőképes Fidesszel együtt csak azért, mert nem bírják elviselni Orbán politikájának a szellemi és aktív fölényét, és kudarcot kudarcra halmoznak.

Tárgyilagosság és a kör­nyülállások, a történelmi összefüggések figyelembevétele nélkül nincs történelem­tudományi tisztesség. Föntebb megemlített pódiumbeszélgetők és hozzászólók meg erre képtelenek. Pótó János úgy véli, „a szoborbontás pótcselekvés”. A szoborbontást azonban nem a nemzeti-konzervatív kormány kezdte el. A mai ellenzék elődei. Történelmileg megalapozatlan és hamis vélekedések alapján. Fortyogó indulatból. Elképesztő, hogy ezek a végül is művelt emberek, akik belepusszantak ellenzékiségükbe, a legfontosabb cselekedetnek azt tartják, hogy a Károlyi-szobrot visszahozzák a Kossuth térre. Azt a Károlyit, aki sorozatban árulta el Magyarországot a legnehezebb időkben, mint írtam már, 1916-ban Svájcban, majd átadta a hatalmat a bolsevistáknak, előtte szétverte a még ép hadsereget, és bratyizott az utódállamok magyargyűlölő politikusaival. Még mindig nem tudják, hogy a XX. században Trianon volt a legsúlyosabb nemzeti csapás, súlyosabb a náci megszállásnál és a szovjet rémuralomnál is. És ebből Károlyi oroszlánrészt vállalt.

Azt sohasem kifogásoltam, ha egymással ellentétes politikai nézeteket valló pártok, pártfirkászok akár durván is támadják a szemben álló politikusokat, a tőlük eltérő nézeteket vallókat. Mert ez a dolguk. De úgy ütni a másikra, hogy az ostor vége mindig a magyar népen csattanjon, jellegzetes bolseviki és ellenzéki magatartás.