Törésvonalak

Csodálkoztunk és csodálkozunk. Csodálkoztunk akkor, amikor felmerült, hogy az „EU-n kívül is van élet”, csodálkoztunk, hogy a britek (elvileg) kilépnek az unióból. Igazából csodálkoztunk akkor is, amikor demokratikusan választott kormányok által vezetett országok, mint Lengyelország vagy Magyarország ellen Brüsszel jogállamiság-eljárást indított. És csodálkozunk most is, hogy a Fideszt ki szeretnék zárni az Európai Néppártból. No, persze általában nem magán az eseményen, bejelentésen csodálkozik az ember, hanem az azt megelőző, az az alatt zajló és az azt követő felháborodásokon és vitákon. Pedig igazából nincs nagyon min csodálkozni: bizonyos jól azonosítható, mondhatni, praktikus gazdasági-politikai érdekek összetartanak minket, de értékközösségről (már?) nem beszélhetünk az unió kapcsán – még ha egyesek állítják is, hogy léteznek ilyen „közös standardok”.

Fotó: shutterstock.com

Kicsit olyan ez, mint a hosszú évek alatt megromlott házasság. A két fél – az én avítt felfogásomban még egy férj és egy feleség – kifelé igyekszik tartani a látszatot, eljárnak szomszédolni, és a gyerekkel a játszótérre, de a kiabálások a vékony falakon átszűrődnek, az érzelmi nyúzottságot nem lehet nem észrevenni az érintetteken. Viszont amikor egyikőjük nagy dirrel-durral bejelenti, hogy otthagyja a másikat, akkor a családtagok, szomszédok, barátok nem győznek megdöbbenve csodálkozni, hogy „ezt azért nem gondoltuk volna”. (És hozzáteszem, én itt a folytatásban mindig azért imádkozom, hogy férj és feleség békéljen meg, és minden jöjjön rendbe.)

De visszafordítva a dolgot a családról az európai politikára: igazából az a baj, hogy hiába jópofizunk, a már említett, közös és valóban összetapasztó gazdasági és hatalompolitikai aspektusokon túlmutatóan súlyos törésvonalak alakultak ki az Európai Unióban, magán a szervezetrendszeren belül, de az egyes tagállamok, valamint a liberális elitek és ellenfeleik között is. Abban a fázisban vagyunk, amikor a közös ház, a közös biztosítások, a kocsi, a gyermek még összeköti az előbb említett férjet és feleséget, azonban bármilyen praktikus ügyről merül fel vita, azonnal kitapinthatóvá válnak az eltérő életfelfogások. Lépten-nyomon kiderül, hogy amiről eddig úgy hitték, kimondatlanul is közös nevezőn vannak, arról valójában gyökeresen eltérően gondolkodnak.

Valahogy így van ez mifelénk, az unióban is: egyfelől univerzálisnak, semlegesnek, egyféle legkisebb közös többszörösnek tételeznek olyan kategóriákat, melyek valójában liberális értékek, vagy legalábbis a kategóriák alatt liberális tartalmat értenek (ld. a demokrácia csak akkor demokrácia, ha liberális is egyben). Másfelől ezeket az „értékeket” annyira magától értetődőnek igyekeztek beállítani, hogy azok valódi tartalmáról vita nem folyt (nem folyhatott), és aki ma ezeket a kérdéseket meg meri nyitni, a fennálló dogmákat meg meri kérdőjelezni, a progresszió taburendszeréhez hozzá mer nyúlni, azzal szemben gazdasági szankciókat akarnak foganatosítani – ami azért, valljuk be, annyira nem demokratikus, versenyjogban ezt úgy hívják: erőfölénnyel való visszaélés. (Ami alapvetően nem lenne baj, a politika az politika, szóval ha valaki dolgozni megy a nyilvánosházba, ne csodálkozzon, ha egy aktus passzív alanya lesz, de itt mégiscsak azok erőfölénykednek, akik mellette meg „demokratikus standardokról” papolnak.)

Az, hogy a törésvonalak most ennyire láthatóvá, sőt, tapinthatóvá váltak, valóban az elmúlt évek bevándorlási hullámainak „köszönhető” – azonban ezen törésvonalak ott lapultak már az európai politika ágas-bogas erdejében, csak nem vettük vagy nem akartuk észrevenni azokat. A bevándorlók azonban – itt képletesen is szólva – letaposták a susnyást, letörték a fedést adó gallyakat. Nyilvánvalóvá lett, ki hogyan viszonyul ahhoz a multikulturális Európa-felfogáshoz, ami az elmúlt 40-50 évben Nyugaton kialakult, és mely felfogást (inkább utópiát) univerzálisnak és megkérdőjelezhetetlennek tételezve a kontinens ilyen értelemben most szerencsésebb felére is rá akarják kényszeríteni.

A bevándorláshoz való viszonyról szóló diskurzus tehát elvezetett minket a multikulturalizmusról, de általánosságban a társadalmi sokszínűségről, diverzitásról szóló kérdésekhez is – mely liberális „értékek” eleddig teljesen pozitív töltöttséggel bírtak. Ami sokszínű, ami sokféle, az jó: aztán amikor ez a sokszínűség megrohanja Röszkét, sátortábort ver, és nőket erőszakol, kiderül, nem minden arany, ami fénylik. A multikulturalizmushoz fűződő viszonyok valóban sokszínű mivolta felvetette azt a kérdést is, ki hogyan áll a nemzeti identitás, önazonosság kérdéséhez, hovatovább, mit gondol a szuverenitásról – melynek egyik „lábát”, a lakosság összetételét azért erősen érinti az akár szervezett, akár „spontán” migráció. Persze, a bevándorlásellenesség a nemzetek fennmaradását, a bevándorlás pártolása pedig a föderatív Európai Egyesült Államok érdekét szolgálja.

Talán szerencse a szerencsétlenségben, de a fajsúlyos kérdésekben történő vita kibomlása segít tisztábban látni sok más kérdésben is. Most már tisztán látszik, miért fúrták meg az egyébként elbukott európai alkotmányozási folyamatban az Istenre vagy legalább a kereszténységre történő utalást, és miért került a Lisszaboni Szerződésbe végül a semmitmondó „merítve Európa kulturális, vallási és humanista örökségéből” megfogalmazás. Nem pusztán a laicitás és az álságos semlegességkultusz miatt, hanem mert a keresztény alapokra történő utalás nyilvánvalóan lehetetlenné tette volna egy sor liberális agymenés megvalósítását – és mert persze erős politikai és jogi hivatkozási alap lehetett volna a muszlim színezetű bevándorlást támogatókkal szemben.

De kiderült az is, hogy azok, akik támogatják az idegenek számára biztosítandó korlátlan menedékjogot, Európa véglegesen kevert népességűvé tételét, azok – hangzatos környezetvédelmi okokra hivatkozva – hevesen ellenzik a család­alapítást és gyermekvállalást ösztönző állami lépéseket a nyugati kultúrkörben. A halál kultúrájának korifeusai ehelyett a születésszám leszorítását vagy egyenesen az abortuszt pártolják, csakúgy, mint az eutanáziát, a drogliberalizációt, a homoszexuálisok házasságkötési jogát és a genderkultuszt (ld. Halálkufárok, Magyar Demokrata, 2019/8.).

A bevándorlásról szóló vita, ha másra nem is, hát arra jó, hogy a felszínre hozzon ki nem beszélt témákat, eddig a szőnyeg alá söpört vitákat. Végső soron arról, hogy kik vagyunk mi, magyarok, úgy általában európai nemzetek, és ha egyáltalán létezik, akkor mi az az „európai identitás”, mik is azok a „közös értékek” – melyeket állítólagosan „mindannyian osztunk”. Amikor a kormány plakátkampánya miatt Juncker vagy Manfred Weber azt mondja, hogy itt valójában nem a bevándorlásról, migrációról van szó, hanem „közös értékeinkről”, akkor valahol igazuk van – bár inkább úgy kellene fogalmazni, hogy „olyan dolgokról van szó, melyeket mi, meghunyászkodó, már csak nevünkben kereszténydemokraták szolgai módon befogadtunk a liberális kánonból, s melyeket – bár mi azokat megpróbáljuk valamiféle semleges szcientifizmussal leönteni – ti nem akartok elfogadni, mert az említett jelzőből komolyan veszitek a keresztény kitételt”.

Nem, valóban nemcsak a bevándorlásról van szó, de megannyi kérdésről nemzet, élet, keresztény értékek kapcsán. Hiába állítják azt egyesek az unióban vagy a Néppártban, hogy „közös értékeink” minden értékek legjobbikai, hogy korunk minden korok legjobbika, indokolva ezt azzal, hogy „hiszen ez a XXI. század”, a történelem arra tanít minket, hogy jobb, ha nem gondoljuk magunkat különbnek más koroknál. Nem is csak a „régi” és az „új” szembenállásáról van szó, hanem arról, mi az, ami örökkévaló. Isten parancsán kívül pedig csak egy ilyet ismerek: ez pedig a magyar érdek. Legyen szó akár uniós, akár néppárti tagságról, Isten – és a természet törvényének – parancsolata után azt kell mérlegelni, mi a jó nekünk, magyaroknak. Minden más mellékes.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója.