Legalább három történet zajlik párhuzamosan, amelyek ugyanakkor összefüggenek. Az amerikai mintájú Európai Egyesült Államok víziója egy időre szertefoszlott, és már csak a folyamatosan hátráló európai baloldal kapaszkodik belé, egyre reménytelenebbül. Ez azonban nem jelenti a Nagy Terv feladását azon háttérhatalom részéről, amelyik valójában mozgatja a szálakat, de szinte biztos, hogy egy időre nyugodni hagyják a kérdést, hogy majd később egy szerencsésebb pillanatban újra elővegyék.

A második történet az élhetetlenné vált afrikai és ázsiai térségek milliárdos nagyságrendű lakosságáról szól, és annak reménytelenségéről, hogy otthon találják meg a boldogulás, de legalábbis a túlélés lehetőségeit. E történetről néhány adaton és pár közhelyen kívül semmit sem tudunk. Tudjuk, hogy Európa népessége gyorsulva fogy, e harmadik világé pedig gyorsulva növekszik, és tudjuk azt is, hogy a természet irtózik az űrtől, következésképpen a sűrűsödő százmilliók – ha így megy tovább – így vagy úgy, bármilyen áldozat árán, de végül beáramolnak az üresen hagyott térségekbe.

Ha így megy tovább. De így megy tovább? Nem tudjuk. A tavalyi népvándorlási boom már a nagy népvándorlási hullámok első fázisa volt, vagy még nincs összefüggésben azokkal? Nem tudjuk, bár a legtöbben attól tartunk, hogy ez már az volt. Ha a kora nyár egy újabb, az eddiginél is nagyobb hullámot indít el, akkor félelmünk beigazolódik, és elkezdődött a visszaszámlálás. De ha elül a hullám és elcsitul a migrációs hisztéria, akkor lehet, hogy csak véletlenek szerencsétlen egybeesése, az amerikai mintájú felforgatási technikák (Arab Tavasz) és Merkel mama arany szíve (német munkaerőhiány) együtthatásának lettünk az áldozatai.

A migráció egyébként nem tavaly kezdődött, Nyugat-Európa idegen elemekkel való feltöltése több évtizedes gyűjtőmunka eredménye, mely a gazdag országok azon gőgjéből fakad, hogy a szegényebb országok szolganépeivel ők bármit megtehetnek, például azt is, hogy maguk helyett dolgoztatják őket az otthoninál sokkal jobb, a helyinél kicsit rosszabb bérért. Van, aki jól alkalmazkodik ehhez és zöldségesdinasztiát alapít valamelyik álomvárosban, Bécsben, Londonban, Párizsban vagy másutt, de van, akinek ez nem sikerül, akinek gyerekei sehová sem tartozván, eszelős álmokat szőnek egy sosem volt világról, ahol nem kell tanulni, nem kell fölzárkózni, nem kell megfelelni senkinek és semminek, csak ütni kell. Egyszer, de jó nagyot.

A nyugati nagyvárosok színes gettóinak lakói új proletárok, akik pontosan úgy gondolkodnak, mint száz évvel korábban az elődeik: semmik vagyunk és minden leszünk. Radikalizmusukat ugyanaz a reménytelenség táplálja, mint azokét, akik a kockaköveket szedték fel, s akik végül vérbe fojtották Európa keleti részét. Nem véletlen, hogy a nyugat-európai baloldal még mindig pártolja őket. Önmagára ismert bennük: hasonló a hasonlónak örül.

A harmadik történet a magyar mintáé. Annak története, hogy a szeretet és az összefogás ereje milyen hihetetlen hatást képes kifejteni a valóságra, annak története, hogy ez az erő miként tette morális és szellemi értelemben nagyhatalommá Magyarországot, de annak története is, hogy ez a csoda csak addig tart, ameddig ez az erő el nem enyészik. Idővel persze minden lehanyatlik, de ha ez a magyar erő megtermékenyíti Európát, akkor az európai újjászületés megállíthatatlanul bekövetkezik. És akkor nem kell félnünk a jövőtől.