A varrónő

Igazából soha nem volt egyedül. Mindig mások vették körül. És annyira, de annyira körülvették, hogy egy idő után elveszett a nagy együttlétben.

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

Fiatal lányként arról álmodott, amiről mindenki más: szép, nagy családról, boldog házaséletről, szerető férjről, virgonc gyerekekről. Legalább háromról, persze. Kislányként nagyon szeretett varrni, a legszívesebben egész álló nap a hímzés fölé hajolt volna, de az anyukája odafigyelt rá, észhez térítette, ha szükségesnek látszott: kislányom, nem csak az a varrás van a világon…

Otthon azt hallotta, hogy tanuljon, mert a tanulás megtérül mindenféle értelemben, és ő komolyan is vette a szülői intést. Szorgalmasan, kitartóan tanult, középiskolásként jól helytállt a lányok örökös tanulmányi versenyében. Ha a várt ötös helyett csak négyest kapott, könnyes szemmel arra gondolt, hogy kudarcot vallott, legyőzték. Márpedig ő nem szerette a vereséget. Inkább összeszorított foggal addig tanult, amíg bele nem verte a fejébe a tananyagot. Legközelebb persze, már ötöst szerzett, ilyenkor elégedetten állapította meg, hogy tud ő, ha akar.

Érettségi után továbbtanult, kommunikáció-kulturális antropológia szakra jelentkezett. Ez utóbbiról ugyan nem tudta, mi fán terem, de felvették, és végül is a diploma a lényeg. Éveken át élte az egyetemisták gondtalan életét, bejárt az előadásokra, szemináriumokra, figyelt, jegyzetelt. A bulikon észrevette, hogy delejes hatással van fiú társaira: mindenki vele akart beszélni, táncolni, tapadtak rá, mint légy a légypapírra. Mindezt elégedetten nyugtázta, néhány futó kapcsolata is volt, de semmi komoly, csak ami jólesik ilyen korban. Aztán eljött a diplomaosztás, élete legszebb napja. Előszobája falán ma is fotó őrzi a döntő pillanatot, amikor a rektor kezéből átveszi azt a bekeretezett kis micsodát, amiért oly sokat küzdött hosszú éveken át. Aztán körülnézett munkaügyben, de nem tetszett neki, amit tapasztalt. Bár sok helyre felvették volna kezdő munkatársként, az általa megszabott legalább 400 ezer forintos bérről hallani sem akartak. Végül egy régi rajongója segítségével bekerült az ország legmenőbb reklámügynökségéhez, ott kis átmenet után megkapta a kívánt összeget. Fotózásokon, társasági összejöveteleken kellett segédkeznie, nagyon szerették, mondták, hogy lesz több pénz is, csak maradjon, szükség lesz rá.

Ő pedig élvezte az új helyzetet. Végre celebek, modellek, sztárfodrászok között forgolódhatott, imádta őket. Ha megkérdezték, letagadta vidéki származását, azt mondta inkább, hogy pesti, gondosan vigyázott arra, nehogy egy szófordulata, tájszava leleplezze. Ugyanígy kerülte a szülei említését, bár anyukájával tartotta a kapcsolatot, igazából elhidegült a szüleitől. Néha felidézte magában a hokedlin töltött boldog órákat, amikor kislányként virágokat hímzett, de ennyi idő után, ilyen társadalmi pozícióból nevetségesnek látta egykori önmagát.

Nagy tervei voltak. Hogy pontosan milyenek, azt nem tudta megfogalmazni, de egyet biztosan tudott: különlegesnek kell lennie, különben lemarad a versenyben. Hát tett is róla, hogy különleges legyen. Állandóan mosolygott, mindenkihez nagyon kedvesen szólt, csak a sok buta embernek, akiknek még egy diplomára és menő munkahelyre sem futotta, a jegyszedőnek, a hentesnek, a pincérnek nem tudott mit mondani. Nem nézte le őket, hiszen kiszolgálták, kilyukasztották a jegyét, húst adtak és százszázalékos gyümölcslevet hoztak neki, de végső soron örült, hogy nem tartozik közéjük.

Aztán váratlanul férjhez ment.

Olivérrel az autók imádata volt a közös terep. És persze sok minden más, koncertek, partizás, társasági lét. Addigra megcsináltatta a melleit, vagány, csipkelődő stílusban kóstolgatta a férfiakat, akik pontosan ezt is érdemelték, hadd lássák, hogy ő nagyvad, főnyeremény. Olivér, akinek saját vállalkozásai voltak, azonnal elnyerte a tetszését. Izmos volt, búgó hangú, romantikus pillanataiban is józan, gondoskodó, erős. Nászútra a karibi térségbe mentek, Olivér többször járt már ott, hajókáztak, vacsoráztak a naplementében, és sokat, nagyon sokat szerelmeskedtek. Ilyenkor nagyon vigyázott, nehogy valami baj történjen, nem akart még gyereket, majd pár év múlva, olyan jó élni egy kicsit. Olivér is pontosan így gondolta.

Aztán azzal a váratlan gyorsasággal, ahogyan férjhez ment, el is vált Olivértől. Elolvasott ugyanis egy smt-t, amikor a férje egyszer otthon felejtette a mobilját. Abban az sms-ben egy másik nő túlságosan kedveseket írogatott Olivérnek. Azonnal összepakolt, elköltözött a legjobb barátnőjéhez, és másnap felhívta Olivért, ki tudja, akkor is éppen hol járt. Közölte, hogy elválik tőle. De ha már elválik, visz néhány dolgot, mert az jogilag jár neki, férje ugyanis az adóhatóságtól való félelmében ráíratott kocsit, ingatlant. Olivér találkozót kért, meg akarta magyarázni a megmagyarázhatatlant, de ő hajlíthatatlanul ragaszkodott a váláshoz. Magában persze tudta, hogy nemcsak a megszerzett javak, de az önbecsülése is fűti, hajtja: vele ezt nem lehet megcsinálni, ő ennél többet ér.

Barátnőivel átbeszélt éjszakák után úgy döntött, új életet kezd. Szőke és rövid hajú lett, új ruhákat vásárolt, új kocsija lett, beköltözött az új lakásba. Ahogyan mondani szokás, a munkájába temetkezett. Továbbra is pesztrálta a sztárokat, szervezte a fotózásokat, nyájas hangon hívogatta az újságírókat, a politikusfeleségeket. Büszkén hirdette magáról, hogy önálló nő, nem szorul mások segítségére, megáll a lábán. Néha azért gondjai akadtak a saját lábon állással, hiszen társasági alkalmakkor mindig egy pohárral többet ivott, mint amennyit kellett volna. Emiatt aztán őszinteségi rohamokat kapott, amiért sokan utálták, de nyíltan megmondta, hogy egyáltalán nem kötelező őt szeretni. Ilyen vagyok, ami a szívemen, az a számon, ha kellek így, oké, ha nem, leszarom – kocogtatta meg hosszú körmeivel a poharát. Egyre csúnyábban beszélt, és egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy a szokásos heti bevásárláskor eggyel több palack rozét csúsztat a bevásárlókocsiba. Este, amikor hazaért, megnézte a Szex és New Yorkot, közben pedig töltött magának. Otthon is mindig egy pohárral többet ivott, mint kellett volna.

Csütörtökön este hétkor mindig csajos napot tartott. Kedvenc cukrászdájában találkozott a barátnőivel, és hosszasan beszélgettek a férfiak bunkóságáról. Egyszerűen nem fért a fejükbe, hogy Magyarországon miért van ennyi béna pasi, miért ilyen igénytelen, lúzer és nevetséges az összes. Linda barátnője felvetette, hogy külföldiben kéne gondolkodni, de ő csak legyintett: Olivér óta megfordult az ágyában francia, olasz, még jamaikai is, hát azok sem jobbak, legfeljebb kulturáltabban adják elő a dolgot. Azért szerette ezeket a csütörtök estéket. Ilyenkor úgy érezte, nincs egyedül, számíthat a barátnőire. De aztán ez a kapcsolatrendszer is lazult, majd fel is bomlott. Linda tényleg férjhez ment külföldre, a másik szektás lett, azzal beszélni többé nem lehetett, a harmadik pedig állandóan ellenkezett vele, hiába mondta, hogy hallgass rám, csináld ezt, csináld azt, csak ment a maga feje után. Hát, akkor menjen, engedjük el őt is.

Egy szép nap valaki megajándékozta egy kiskutyával. Olyan aranyos kis masztiffal. Vele töltötte minden idejét, eljárogatott a kutyás programokra, új barátnőket szerzett. Mivel egyre több pénzt keresett, emelkedett a ranglétrán, mindenhova elmehetett, még külföldre is. Petíciókat írt alá az állatkínzás ellen, arra a pártra szavazott, amelyik a legtöbbet beszélt a magányos kutyusok védelméről, gyámolításáról. Masztiffját esténként hosszan figyelgette, ha nagyobbat mordult álmában, neki azonnal kinyíltak a szemei, mintha addig nem is aludt volna. Ilyenkor odalépett az alvó állathoz, hallgatta a lélegzését, és csak nehezen nyomta el újra az álom. Furcsa érzés volt, de elégedetten nyugtázta, hogy benne is van felelősségérzet, mint a többi emberben.

Aztán egy napon elment a varrónőjéhez, mert valamit meg akart beszélni vele. Kicsit várnia kellett az előtérben, leült, belelapozott az asztalon fekvő magazinba. Váratlanul két gyerek lépett be, csókolommal köszöntek. Egy fiú és egy kislány. És amikor arra a kislányra nézett, valósággal sóbálvánnyá merevedett. Mert magát látta, szakasztott önmagát tizenkét éves korából. Igen, semmi kétség: ugyanaz a tekintet, kék szem, copf, járás, minden egyezik. Ekkor kilépett szobájából a varrónő, elnézést kért, kiküldte a gyerekeket. Előtte azért két nagy puszit nyomott az arcukra. Ő pedig csak nézte, nézte a jelenetet, és valamiért nagyon rosszul érezte magát.

Odafordult a varrónőhöz, szabadkozni kezdett. Furcsa kérés jutott eszébe, restelli is, ha nem lehetséges, csak mondja meg bátran, nincs harag. Arra gondolt, hogy miután ő most ráér, semmi dolga, szeretné nézni egy kicsit munka közben. Csak leülne a sarokba, kíváncsi, hogyan varr, hogyan dolgozik.

A varrónő furcsállta a kérést, de régi kuncsaftról lévén szó, azonnal beleegyezett. Leült, és ahogyan máskor is, komótosan varrogatni kezdett. Egy perc múlva kíváncsian felsandított azért. És azt látta, hogy a sarokban ott ül egy karikás szemű, ráncosodó nő, és némán folynak a könnyei. 

Lapszám: