Honi pártjaink története a nagy pálfordulások története, de utólag legalább érthető, mikor éppen mit hittek vagy nem hittek a főszereplők. Viszont csak a Jobbikban és környékén fordulhat elő egyidejűleg melegfelvonuláson pózoló szóvivő, zsidó gárdista, turanista hagyományőrző, péniszpumpával bóbiskoló nemzetpolitikai szakember, ortodox zsidóvá avanzsáló alelnök, csalódott szoci szavazó, panellakó betyár, utcai harcos országgyűlési képviselő, pornószínész alapszervezeti elnök. Szép sor, de nem csodálkozhatunk: a Jobbiknak mindmáig nincs ideológiája, adós az úgynevezett közös értékekkel.

Az elszigeteltek barátkozásának indult. A Jobbik nevű ifjúsági mozgalom vezetői be-bejárogattak olyan budapesti nagykövetségekre, ahova más nem járogatott be. A pártok és a sajtó képviselői az amerikai, orosz, német, francia nagykövettel vacsoráztak, a Jobbik fiataljai palesztin, iráni diplomatákkal. Valójában mindez senkit sem érdekelt. Akkoriban az ügy tétje annyi volt, hogy a Vona Gábor nevű biztonságtechnikai értékesítő ügynök esetleg megcsíp-e egy külföldi utat.
De aztán jött a Gyurcsány-korszak, vele a 2006-os rendőrterror és felragyogott a Jobbik szerencsecsillaga. A fiúknak már akadt veszítenivalójuk. Ebben az időszakban a Jobbik következetesen hangsúlyozta keresztény elkötelezettségét. Csak kevesen tudták, hogy a színfalak mögött már folyik az átrendeződés. Vonára egyre nagyobb hatást gyakorolt Baranyi Tibor Imre filozófus és könyvkiadó, aki a bogaras professzor, László András követőjeként meglehetősen merész gondolatokat hirdetett. A „tradicionalista iskola” hívei hősnek tartják Haynaut, árulónak az aradi vértanúkat, elutasítják a nacionalizmust, nőellenesek, lényegében egyház- és keresztényellenesek, legalábbis a kereszténység általuk megálmodott változata nem volt, nincs és soha nem is lesz.

Nem túlzás azt állítani, hogy Baranyi afféle Raszputyin Vona mellett és mögött, hatását nem szabad lebecsülni. Az elitista mázzal bevont „tradicionalizmus” mindenekelőtt erősen szkeptikus a kereszténység iránt, másrészt merev ideológiai keretekbe kényszeríti híveit. Alkalmas ugyanakkor a kiválasztottság tudatának erősítésére, és egyszerű lélektani képlet, hogy a mélyről érkezett, de hirtelen nagyot ugró Vonának éppen erre van szüksége.

Az új Julien Sorel megtanulta, mikor beszéljen és mikor hallgasson. Ha beszél, látszólag még mindig keresztény, de már relativizálja a fogalmakat: „A Jobbik egy politikai párt, amely a keresztény értékrend alapján fogalmazza meg magát. Az Istennel való kapcsolat természetesen személyes ügy. Számomra mint európai és magyar ember számára a kereszténység jelenti az egyetemes emberi értékeket, amely minden nagy vallásban közös.” Miután a Jobbik táborának jelentős része kötődik a kereszténységhez, valami személyessel is ki kell rukkolnia. Hívőnek festi le magát, aki azonban hitéleti ügyekről nem nyilatkozik. 2014-es interjújában megpróbálja összeegyeztetni a keresztény kultúrkört és az iszlámot, s a magyarságot afféle billegő népnek festi le, amelyik üzletileg profitálhat határhelyzetéből: „Római katolikus vallású vagyok, és az is maradok. Az iszlám vallást – és egyébként minden hagyományos világvallást – is nagyra tartom, és nagyon kevés szabadidőmben igyekszem megismerni a tanításukat. Úgy érzem, hogy nekünk magyaroknak, Kelet és Nyugat határán az a küldetésünk, hogy hidat képezve segítsük a nagy kultúrák, vallások találkozását és párbeszédét.”

Az újpogány tradicionalizmus, a kereszténység és az iszlám ötvözése látszólag pusztán vallási-ideológiai természetű kérdés. A cselekvés helyett ideologizáló pártokban, mozgalmakban, mint a Jobbik, azonban éppen az alapvetések körül forog minden. Ami egyúttal pontosan jelzi a fogalmi és gyakorlati zűrzavar fokát. Vona eljutott odáig, hogy a tradicionalizmust és az iszlámot egyaránt vezércsillagának tartja, az előbbit azonban gondosan elzárja a közvélemény elől, míg a második iránti vonzalmát többször nyilvánosan is megvallotta.

Leghangosabban 2013-ban, törökországi útján bókolt az iszlámnak, és saját legközvetlenebb munkatársait is megbotránkoztatta, amikor „az emberiség utolsó reményének” nevezte. Nem céltalanul, persze. Ilyen módon üzent, mondott köszönetet az iszlám világ budapesti nagykövetségeinek, újdonsült barátainak, remélt üzletfeleinek.

Vona manapság békés közeledésről, nagy üzletről álmodik Európa és az iszlám között, ebben „az ország számára nem csupán kulturális, hanem gazdasági lehetőséget” is lát. Hol van már a Jobbik alapító nyilatkozata, és az abban foglalt tetszetős, kizárólagosságot sugalló mondat? „Valljuk, hogy nemzetünk erkölcsi megerősödése csak a krisztusi tanításon alapulhat, és ehhez a magunk eszközeivel politikai pártként hozzá is akarunk járulni.”

A Jobbik erősödő iszlamista kapcsolatai időközben átrendeződtek. 2008-ban még Irán és Ahmedinezsád mellett kardoskodtak, sőt a hazai EP-választásra iráni megfigyelőket követeltek. Az utóbbi években – amióta a pártelnököt új barátai és pártfogói kiutaztatták – Törökország fontosabbnak látszik Iránnál. Vonát nem érdekli, hogy az elemi logika szerint és a térség múltjának, geopolitikai helyzetének ismeretében a világi szunnita törökök és a síita irániak támogatása vagy-vagy kérdés. Mindig annak kedvez, mindig arról nyilatkozik elismerően, akivel utoljára beszélt. Iráni, török, orosz partnerei nyilvánvalóan pontosan látják mindezt, de ők rést szeretnének találni a falban. Nekik éppen egy ilyen figurára és pártra van szükségük, irányítható és utasítható emberekre, ki tudja, talán alakul úgy a helyzet, hogy ezek hatalmi helyzetbe sodródnak…

A Jobbik eleinte nem a fősodorral barátkozott. Iráni, török, orosz kapcsolataik nem a főszereplőkhöz kötődtek, itthonról viszont még az is jól festett, ha egy-egy marginalizálódott politikus, egyetemi tanár, újságíró szóba állt velük. A Jobbik körül egyébként is hemzsegnek a különféle szerencselovagok, elképesztő figurák kaptak és kapnak pénzt, dotációt, állást, építgetnek karriert a párt segítségével. Ebben a közegben – éppen a helyzet zavarossága miatt – már régóta jelen vannak különféle külföldi titkosszolgálatok is.

Kovács Béla karrierje is innen indult: pénzt ígért és hozott még a Jobbik első éveiben, és az alapítók még azt sem kérdezték meg, honnan származik, egyszerűen kellett a közelgő kampányra. Azóta a helyzet érdemben nem változott, csak a tét nőtt nagyra: ma már egymilliónál több ember szavaz a Jobbikra, az iráni, török, orosz állami politikában aprópénz volna, amit esetleg befolyásolási célokra fordítanak.

Időközben azonban a magyar kormány sorra lefedte azokat a területeket, amelyeket a Jobbik meg akart kaparintani, pontosabban a saját témájának érzett. A magyar kormány a tényleges gazdasági előnyszerzés szándékával, nyíltan, láthatóan hatolt be a keleti piacokra. Nem kellett titkosszolgálati háttérjáték, egyszerűen tárgyaltak és megállapodtak Putyinnal, Erdogannal, Alijevvel. Nyilvánvaló, hogy az orosz, török, azeri állami vezetők partnerét Orbán Viktornak és nem Vona Gábornak hívják. Nem létezik tehát párhuzamos valóság, a Jobbik szerepe még el sem kezdődött, de lényegében már be is befejeződött e térségben. Ennek ellenére a párt mindmáig kapcsolatot tarthat fenn olyan külföldiekkel, akik információ­szerzésre használják fel könnyen szerzett magyar kapcsolatukat, ennyiben tehát a globális játszmában jelentéktelen párt a fősodor érdeklődését is felkeltheti.

Nemzetbiztonsági körökben évek óta mondogatják, hogy a Jobbik kezdeti finanszírozása finoman szólva is komoly kérdéseket vet fel. Azt is mondogatják, hogy lehallgatási jegyzőkönyvek, szakszerűen feldolgozott anyagok állnak a szolgálatok rendelkezésére. Erről többet írni nem tudunk, mert nem lehet. Ha így van, akkor a Jobbik megadta az árát, hogy nagyra hízhatott, és a folyamat a törvényi előírásoknak megfelelően idővel bemutatható, feltárható lesz. Ha nincs így, akkor a Jobbik amatőr párt a javából: lelkesen képviseli az iszlám vagy éppen Oroszország ügyeit, és még támogatást sem fogad el érte. Válasszunk, melyiket hisszük el, mert harmadik megoldás nincs.

A Jobbik iszlámbarátsága nem azért szalonképtelen, mert az iszlám az ördögtől való, hanem mert nemzetközileg is elszigeteli őket a valóságtól. A párt valójában senkinek sem kell Európában. Az önjáró Morvai Krisztina konfliktusát – többek között – éppen ez okozta a párt vezetőivel: ő erősítette volna a „kitagadott” európai pártokhoz, mozgalmakhoz fűződő kapcsolatokat, de Budapesten úgy döntöttek, nem adják fel az iszlámbarátságot, és belpolitikai okok miatt továbbra is antiszemiták maradnak. Viszont ami itthon bravúros kettős beszédnek tűnik, Európában nem jön be. Jelenleg ugyanis a bevándorlás és terrorveszély körül forog minden, és a Jobbik még az ottani extremitások között is szalonképtelen. Ezért maradnak ki rendre a különféle frakcióalakításokból, és ezért nevezte a francia Nemzeti Front vezetője, Marine Le Pen szélsőségesnek, rasszistának a Jobbikot.

Persze, a Jobbik saját táborában sem rajonganak a gondolatért, hogy elnökük az emberiség utolsó reményét látja mondjuk a debreceni menekülttábor gyújtogatóiban, akikből azonban nem az együttműködés hangjai, hanem az Allah akbar szakadt ki. Az iszlámbarátság miatt a párt vezetésében is akad feszültség, de a másképp gondolkodókat teljesen háttérbe szorítják. Lehetnek bár katolikusok, reformátusok, evangélikusok, a legtanácsosabb alkalmazkodniuk az ideológiai katyvaszhoz, a pogánysággal kevert iszlamizmushoz.

A Jobbik követhetetlen ideológiai cselezései újabban a „cukikampányban” mutatkoznak meg. Tárgyalt témánkhoz annyi kapcsolódása van, hogy Vona újabban elítéli a holokausztot, és azt mondja, az antiszemita és rasszista jobbikosok keressenek új pártot maguknak. Itt tartunk most. A cigányellenesség oltárán feláldozott Magyar Gárdától a trendi cukiságig… Szép történet, és hol van még a vége. Mindenesetre nem szívesen lennénk most Schneider Tamás alelnök helyében, aki helyeselte titkárának áttérését a muszlim hitre, mondván, még mindig jobb, mintha zsidó lenne, valamint egy laza félmondattal lecigányozta Orbán Viktort…

Szóval, indulhat a nagyon korrekt, sőt cuki, szivárványszínű úthenger. Jó pénzért, hatalomért bármit, és annak az ellenkezőjét is…

Ennek viszont törvényszerűen az lesz a vége, hogy a száz irányból jött, száz irányba húzó tagság egy idő után fellázad. Ebben a folyamatban az iszlám terrorizmusról való mostani beszédes hallgatás lehet az első lépés. A Jobbik felívelő pályája előbb-utóbb megtörik, és akkor látszik majd meg, hogy légvárakat építettek, s hogy nincsen semmiféle közös morális, ideológiai alapvetésük.

Amilyen könnyen érkeztek a támogatóik, olyan könnyen el is mennek. Csak idő kérdése, hogy mostani híveik is feltegyék önmaguknak és egymásnak azokat a kérdéseket, amelyeket a revánsvágy most még elhomályosít bennük. Ha pedig csalódnak az ezerarcú Vonában és barátaiban, akkor vége mindennek, mert a protesztszavazó egyvalamihez tényleg nagyon ért: zsigeri gyűlölettel fordul szembe előző politikai hitvallásával, és a szavazófülkében áll bosszút volt pártján, mielőtt legújabb rögeszméje érdekében újabb hitre, gúnyára cserélné a régit.