Lázár János luxizása engem is felháborít!

Olvasom az ’50-es éveket idéző Népszava, 444 és Telex-cikkeket, és ezekben azt kifogásolják, hogy Lázár János a luxizás ellen beszél, holott lám-lám, micsoda festmények lógnak a falán, és micsoda stílbútorai vannak.

Én meg azt gondolom, hogy nahát, végre van egy magyar politikus, aki nem Nicolae Ceaușescu parvenü stílustalanságában vagy Borkai Zsolt neominimalista újgazdagiánus könyvtelenségében érzi jól magát.

Vannak olyanok, akik milliókat költenek egy-egy ruhadarabra (ráadásul még aranyfonalakat sem szőttek ezekbe a derék ruhadarabokba, de még egyszarvú-szőrt sem), és tényleg azzal kell hergelni az embereket, hogy van egy miniszter, aki rendkívül ízléses festményeket gyűjt?

Hol élünk?

Hát nem ez lenne a normális egy polgári társadalomban? Vagy azt kellene elvárnunk egy politikustól, hogy egy tizennégy éves kamaszfiú értékhorizontja – Ferrari és szilikoncsöcs – legyen a szeme előtt?

Vagy talán azt kellene elvárnunk, hogy igenis, legyen ízlése, értékelje az elmúlt korok művészetét, teremtse meg a folyamatosságot a korábbi korszakok művészeti és politikai hagyományaival a maga környezetében is, mert a szűkebb környezetünk – ez már az anatóliai ősidők óta változatlan – határozza meg azt, akik vagyunk?

Ha minden magyar politikus ilyen lenne, akkor egy ízléses és gondolkodó társdalomban élnénk, de mi egy ízlésficamos társadalomban élünk.

Arról nem is beszélve, hogy a sajtóban sokan elkezdenek „festményezni”, és a narratívájukban össze próbálják mosni, luxizásnak ábrázolni a festménygyűjtést, egy lapon említeni a milliós alsógatyákkal meg a hatalmas feliratú, olaszosan vagy franciásan hangzó cégek proletármilliárdosoknak szóló termékeivel.

Hát nem, a két jelenség nem ugyanaz, egy festmény például valódi befektetés a jövőbe. Örökség, amit a családodnak hátra hagysz, magyarán jó befektetés is, száz év múlva is értékes lesz, sőt, ha jól van kiválogatva, akkor lehet, hogy értékesebb. Egy 50 milliós kocsi tíz év múlva már feleannyit sem ér. Ez efemer luxus. A művészet és a művészetpártolás pedig nem luxus, ismétlem, ez a normális polgári társadalom normája. És sajnos manapság nem szabály, hanem kivétel.

Lázás János „luxizása” engem is felháborít. Felháborít, hogy nem így „luxizik” az egész magyar elit.