Hirdetés

Tavaly ilyenkor még úgy nézett ki, hogy az „ellenállás tengelye” (a Hamász, a Hezbollah, a húszik, az iraki síita milíciák és Szíria) Irán vezetésével képes lesz legalább bizonyos mértékig korlátozni az izraeli szoldateszkát Gáza totális megsemmisítésében. Netanjahu nyíltan beszélt egy lehetséges hétfrontos háborúról. Akkoriban az izraeli hadsereg kimerült volt a gázai és libanoni harcok miatt; Izraelben belső feszültségek keletkeztek, Netanjahu és tábornokai nyilvánosan vitáztak egymással; az IDF morálja alacsony volt a nagyszabású mozgósítás miatt; a Hezbollah és Szíria még sértetlen volt; az IDF civilek ellen elkövetett válogatás nélküli mészárlásai miatt tetőzött a globális felháborodás és a mostani helyzethez képest az ellenállás tengelye viszonylag erős katonai pozícióval rendelkezett.

Irán azonban végül teljesen elszalasztotta a lehetőséget, hogy összefogja az ellenállást és meggyengítse Izraelt. Ehelyett az ismételt izraeli provokációk és támadások ellenére tétovázott, néha hónapokig várt, mielőtt egyáltalán reagált volna, vagyis a gyöngeség jelét mutatta. Ezzel lehetőséget hagyott Izraelnek, hogy összeszedje magát és egy megdöbbentő fordulatot hajtson végre, amelynek során számos Hamász- és Hezbollah-vezetőt meggyilkolt, könyörtelenül bombázta Libanont, ismételt támadásokat hajtott végre Irán és diplomáciai képviseletei ellen, valamint megdöntötte az Aszad-rezsimet (Törökország mint proxy közbeiktatásával).

Valójában az ellenállás tengelye – a bátor és vitéz húszikon kívül – nem sokat tett Izrael ellen és a gázai genocídium megakadályozása érdekében. A Hezbollah annyit emlegetett „százezres rakétaarzenálja” puszta blöffnek bizonyult. Teheránból alig érkezett más, csak üres retorika (ami persze még mindig több volt, mint amit az összes arab-muszlim ország tett). Irán többnyire tétlenül nézte, ahogyan Izrael megsemmisíti a szövetségeseit, csak néhány félénk és „arányos” csapással válaszolt, sőt még előzetes figyelmeztetéseket is adott, hogy elkerülje a „félreértéseket” és a „civil áldozatokat”.

Iránnak több évtizede volt megtanulni, hogy Izrael csak az erő nyelvén ért, de mégsem tanulta meg. Az intelligens hadviselés és a stratégiai tervezés terén tanúsított szánalmas dilettantizmusuk nyilvánvalóvá teszi, hogy a mai irániaknak kábé annyi közük van állítólagos perzsa őseikhez, mint nekünk a hunokhoz (Na, na – a szerk.). Legutóbb Irán egy liberális és reformista elnököt választott, aki alapvetően a Nyugatbarát Ruháni–Zarif-frakciót képviseli és láthatóan igyekszik az Egyesült Államok kegyeit keresni. Maszúd Peszeskján elutasította Putyin ajánlatát a teljes körű, kölcsönös biztonsági garanciákat tartalmazó katonai együttműködésre, viszont elfogadta Trumpét az atomprogramról szóló alkudozásokra, mintha elfelejtette volna, hogy éppen Trump rendelte el Kászim Szolejmáni tábornok meggyilkolását, és hogy teljesen az amerikai zsidó lobbi zsebében van.

Kapcsolódó cikkünk

Irán naivan azt remélte, hogy megúszhatja a nukleáris dúsítás mérséklésével ahelyett, hogy teljesen le kellene állítania azt. Észak-Koreával ellentétben a nukleáris programját nem a túlélés nemzeti céljaként, hanem a szankciók enyhítésére hivatott nyomásgyakorlás eszközeként használta. Ahelyett, hogy túljárt volna az Egyesült Államok eszén, ostobán belesétált Trump kamutárgyalásokkal felállított csapdájába, és elszenvedte Izrael precíziós csapásait, amelyekkel a háború első napján gyakorlatilag lefejezte a katonai vezérkarát.

Irán az alaptalan hetvenkedésével és a stratégiai naivitásával sebezhetővé tette önmagát, és most ennek issza meg a levét. Noha a Moszad évtizedek óta büntetlenül gyilkolja vezető tisztségviselőit és atomtudósait, azok továbbra sem kapnak megfelelő védelmet a saját országukban. A mostani Moszad-akció tehát egyáltalán nem volt rendkívüli, Iránt azonban mégis meglepte. Immár senki sem kételkedhet abban, hogy az iráni nemzetbiztonsági szolgálatokban több lyuk van, mint az ementáli sajtban, és teljesen megrohasztották az árulók és a szabotőrök. Ugyanakkor a Moszad műveleteinek ismételt sikerei még az Iránnal szimpatizáló megfigyelőket is annak beismerésére késztetik, hogy az iráni társadalom rendkívül heterogén, amelybe könnyedén beszivároghatnak izraeli és nyugati ügynökök, és drámaian hiányzik belőle a kohézió.

Irán politikai rendszere antagonizmusokkal terhelt: szimbolikus demokrácia kontra fundamentalista teokrácia, Forradalmi Gárda kontra nemzeti hadsereg, azeri papság kontra perzsa többség, vallási fanatikusok kontra nyugatbarát liberálisok. Az egész iráni államapparátust behálózó korrupció mélyen gyökerező népi haragot és alapszintű elégedetlenséget szült, miközben a hatalmi intrikák és frakcióharcok súlyosan meggyengítették az állam hatalmát. A Forradalmi Gárdának energia-, építőipari és infrastrukturális üzleti érdekeltségei vannak, és korrupciója nemcsak Irán védelmét gyengítette meg, hanem az ellenállás tengelyének nagy részét is megfertőzte, profithajhászó és olajcsempészetre épülő kleptomaffiává téve azt. Ráadásul az iráni propaganda a hidegháborús keleti blokk hagyományát követve kezeli ezt a konfliktust, miszerint a veszteségek beismerése és a racionális megközelítés rossz, az önáltatatás és a struccpolitika jó, ha ezzel palástolni lehet a bukás felé tartó sodródást.

Végül azonban a leghűségesebb hívek is belefáradnak az „Izrael elleni sikeres csapások” ismételt hazugságába. „Lelőttünk x darab F35-öst.” „Izrael ellen történelmi jelentőségű, legnagyobb támadás készül.” „Nem szenvedtünk veszteségeket.” „Haderőink teljes hatékonysággal működnek.” Amikor majd kiderül, hogy mindez hazugság, akkor kezdődnek az igazi bajok a rezsim számára, mert a nép rádöbben, hogy a vezetés becstelen és nem tudja megvédeni Iránt, ezért el kell távolítani. Reza Pahlavi, a száműzött sah cionista trónörököse már be is jelentette igényét Irán vezetésére, nemzeti felkelésre és Hámenei elűzésre szólította fel a lakosságot, Imán nevű lányát pedig férjhez adta egy amerikai zsidó spekulánshoz, hogy biztosan megkapja a pecsétet a „demokratikus” hatalomátvételhez. Irán sorsa megpecsételődött.