Hirdetés

Szóval van itten ez a Valentina Lisitsa, a világ legjobb zongoristája, kérném nem átjavítani a világ egyik legjobb zongoristájára a korrektség jegyében, nos, ő mostanában abszolúte sehol nem koncertezik a világ nagy színpadain, kivéve mondjuk a cseljabinszki kultúrházat. Ez pedig úgy történt, hogy a sok gyakorlás miatt elmulasztotta figyelemmel kísérni a Politico meg a Guardian vezércikkeit, és egy óvatlan pillanatban valami olyasmit mondott, amit 150 millió orosz mond a metrón, a vacsoránál, horgászás közben: nincs olyan, hogy ukrán nép, és olyan nagyon nincs, hogy annál kevésbé már csak ukrán kultúra van. Azóta sokmillió nyugat-európai rajongója legfeljebb a YouTube-on hallgathatja őt két reklám közt, ő meg vélhetően pelmenyit főz valami Novgorod melletti dácsában, és egyáltalán nem bánja – ugyanis a belpesti pszeudoértelmiségiekkel ellentétben egy orosz önértékelése nem függ a Nyugat puzsérjaitól. Sőt az orosz átlagember Anna Netrebkónak a mai napig nem bocsátotta meg, hogy amikor a nyugati kultúr-establishment rá akarta kényszeríteni, hogy ítélje el az „agressziót” meg „diktatúrát”, ő egyszerűen csak nem tette meg. A nemzeti minimumnál azért többet vártunk, művésznő: legalább egy vaffancullo kijárt volna nekik, csak hogy lássák, mi is beszélünk európaiul.

Igen, jól pedzegeti a művelt olvasó: az időzítésről volna itt szó, az igazság melletti kiállás timingjáról. Az igazságról, és ennek alkalmazott verziójáról, a narratíváról, ami annyit tartalmaz az igazságból, amennyit az adott politikai helyzetben még el lehet mondani. Netrebko, aki nem konfrontálódott, máig koncertezik a világ nagy operaházaiban (bár egyre ritkábban, lásd még: kiterítenek úgyis). Valami szánalmas-érzelgős „nem ítélhetem el a saját hazámat” szöveggel kerülte ki a gerinces állásfoglalást. Léccilécci ne mondjátok le a Toscámat az Opéra Garnierben. De pár év múlva, amikor eljön az idő, a piros-kék-fehérbe borult kijevi operaházban fogja énekelni a Bozse cárjá hrányi-t.

Míg Bogár professzor úr ismételten próbál rávilágítani, hogy a nagy tőkekonglomerátumok hamis narratívákkal fedik el a valóságot, és a választónak még a megfelelő fogalomkészlete – nemhogy narratívája – sincs a történések értelmezésére, tisztelettel ellent kell mondanunk. Nem a hiányzó fogalomkészlettel meg narratívával van a baj, hanem a hiányzó emberrel, aki elmondaná. És nem tudunk nem arra gondolni, hogy az igazsághoz való viszonyulás valamilyen relációban áll a tehetséggel. Netrebko alapvetően enbékettes, akinek valóban vannak nagyszerű pillanatai is, de aki főleg azért lett sztár, mert a nála jobb hangú énekesnők alkatilag nem sztárok. Lisitsa meg, szegény, valószínűleg azt hiszi, hogy a művész dolga felnyitni az emberiség szemét az Igazságra. Az ilyen istenadta tehetség persze megengedheti magának, hogy igazat beszéljen, mikor mindenki más taktikázik, csak számot kell vetnie azzal, hogy szeret-e főzni és kertészkedni. Az egyszerű valóságot mondani Ukrajnáról – nos ezt mindeddig senki nem tette meg, egy enyhén túlsúlyos zongoristanőn kívül. A magyar narratíva ment a legmesszebbre e tekintetben, és még mi is csupán olyan panelek ismételgetését engedhetjük meg magunknak, hogy emberi áldozatok, a háború pusztítása, csak tárgyalóasztalnál van megoldás. Mindezt annak ellenére, hogy nemcsak a magyar külpolitika, hanem mindenki tudja, mi az igazság Ukrajnában. Netrebko meg még a valódit sem mondta, nemhogy az igazat, mert az Igazság valahogy úgy szólt volna, hogy ükapám a szmolenszki tizenkettes gyalogezreddel évekig tartózkodott Párizsban, abban a vendéglátóipari egységben, ahol az ön felmenője, tisztelt operaigazgató úr, pincérkedett, és mivel az én felmenőm gyakorta ráüvöltött az ön felmenőjére, hogy bisztro, bisztro, ez 1814 óta generációkon átívelő traumát okozott a pincérek és házmesterek gloire-ról álmodó népének, no és Macron elnök ezért rázza kis ökleit oly férfiasan a Kremlre, mint Magyar Péter vagy az albán légvédelem. Mindezt a díva nem mondta el, de talán nem is baj, hiszen a nyugati ember rég nem érti az iróniát.

De nemcsak az tabuizált az európai és magyar közbeszédben, hogy Ukrajnában kinek van igaza (ajvé), hanem az is, hogy mi a migráció vagy a gender lényege. Eufemisztikusan utalgatunk az európai népesség „lecserélésére”, holott azt magyarul úgy mondják, hogy elpusztítása. Az LMBTQ-ról is a hatékonynak vélt narratívát mondjuk, kerülő úton családról meg hagyományos értékekről beszélünk ahelyett, hogy a lényeget világítanánk meg: az agresszív feminizmussal és a metoo-val majdnem sikerült megszüntetni a szexualitást a nyugati világban, de mivel ez nem sikerült maradéktalanul, az LMBTQ fizikai beavatkozás útján is megakadályozza a normális szexuális kapcsolatot – bár erre csak a legvégső esetben van szükség, hiszen a szexualitás összevonása az undorítóval bőven megteszi hatását (ahogy McMurphy mondta volt, amikor indítványozták neki, hogy kapja el a Főnővért: ahhoz nálam acélosabb fickót keressetek).

Kapcsolódó cikkünk

Miniszterelnök úr világosan foglalt állást: no migration, no gender, no war. És ez a maximum, ameddig a politika elmehet a nyugati világ jelen mentális állapotában, ennél tovább lépni politikai öngyilkosság. Más megközelítésben viszont ez nem elég, hiszen a Hálózatnak készen állt a narratívája már akkor, amikor a bevándoroltatás és az ukrajnai háború még el sem kezdődött. Migráció: menekültek, szerencsétlen embertársaink, jog a jobb élethez, dolgoznak és gazdagítják az európai értékeket színes kultúrájukkal. Gender: elfogadás, love is love, korlátlan önkifejezés vs. bigott konzervatív szexualitás, Szabaccság, ki a méhemből, ki a hálószobámból. Ukrajna: egy demokratikus, hősies, szabadságszerető nemzet, mely védi az európai értékeket.

Az Ukrán Nemzeti Balett előadása az Egyesült Államokban

Ezek a nagy gonddal előregyártott válaszok kompatibilisek és tökéletesen hihetőek a mentálisan kasztrált, érzelmileg elkorcsosult európai számára. E kompatibilitás miatt, ha vitát kezdeményezünk és a fenti felsorolás bármely elemét megkérdőjelezzük vagy konkrétan cáfoljuk, az európai ember mentális mátrixán kívülre pozicionáljuk magunkat, például: 1. Ezek egyáltalán nem menekültek – honnan tudod? 2. Ezeknek eszükbe sincs integrálódni – mért ne tarthatnák meg csodás, színes kultúrájukat? Joguk van hozzá. 3. Senkit nem érdekel a hálószobád – de, az Orbánt, ha nem csinálok gyereket, kirekeszt a gyerektámogatásból. 4. Ezek soviniszta, majdnemromán bűnözők, a világ második legkorruptabb országa – á, ez csak orosz propaganda.

A narratívának mindig spétje van az igazsággal szemben, bizonyos dolgokat egy ideig nem lehet kimondani, habár mindenki tudja, hogy igazak. A lengyel politika elképesztően kretén Ukrajna-viszonyulását és ezzel párhuzamos magyargyalázását hónapokig tűrtük, egészen a tusnádi beszédig. 2015 nyara után hónapoknak kellett eltelnie, amíg a jobboldali sajtó elengedte a „menekült” kifejezést. Csurka István lényegi meglátásai mellett több mint egy évtizedig nem állt ki mértékadó jobboldali, míg ma emlékkonferenciákat rendeznek róla. És, hogy kicsit felrázzuk ezt az álmosan csordogáló cikket, sok-sok évvel ezelőtt, egy szerencsétlen helyzetben, szerencsétlenkedő amatőrök valami olyasmit mondtak, hogy rekeszd ki őket, mert különben ők rekesztenek ki téged. Ez ostobán (és talán nem is jóhiszeműen) belevitte volna a nemzeti vagy akként pózoló erőket egy olyan helyzetbe, amelyből nem lehetett nyerni. A magyar jobboldal ehelyett a nemzeti integráció és együttműködés útját választotta. Nem rekesztünk ki senkit, virágozzék minden virág, és majd a jóra fogékony választó értelmes döntést hoz. És valóban megnyertünk azóta pár választást, de két évtizeddel az ominózus eset után a kirekesztő, agresszív gyűlölködők ugyanúgy itt vannak, csak jóval többen, és azóta másként hívják őket: Kőszeg Ferencet Timikének, Körmös Bauert Pankotainak. Egy magyar ügyekben nem járatos objektív külső megfigyelő félve kérdezné: nincs-e, nemevanesetleg, netalántán, csak úgy véletlenül, olyan kósza lehetőség, hogy ügyeink intézésében ne kezeljük partnerként azokat, akik zsigerileg gyűlölnek minket? Tekintve, hogy nagyvonalúságunk következményeként nemzetbiztonságilag, a belső ellenség viszonylatában ugyanott állunk, mint két évtizede? Értjük jól, hogy olyan fogalmak, mint ellenség, nem léteznek a jobboldali narratívában. Amelyhez fegyelmezetten tartjuk magunkat. De attól még léteznek, neszpá?