Egyre jobban aggaszt a többpárti parlamenti demokrácia jövője. De nem úgy és nem azért, ahogyan azt az ellenzéki huhogancok elképzelik és imamalmozzák: a kormány építi ki az egypártrendszert, és harmadik győzelme esetében Magyarországnak annyi. Kilép az EU-ból, és betagolódik Putyinba.

Én ezenközben egyre értetlenebbül állok a történtek láttán. Egymás után húzzák ki az „adubbnál adukat” a Fidesz–KDNP-koalíció ellen, és sehol semmi. Egy szál tüntető, nemhogy negyvenezer, nem vonult ki a Duna je­gé­re, és nem követel semmit. Ahogyan az Mátyás királlyá választásakor történt.

Lehet az a látszat, hogy azért van mindez, mert a Dunán nincs jég. Én azonban másutt keresném az okokat. Nem a jég volt a legfontosabb a királyválasztáskor, hanem a politikai akarás. A pozitívum magyarul többértelmű szó. Jelenthet kedvező tényt, kívánatos állásfoglalást, előrevivő nézetet, többletet, „építő eredményt”, vagyis pluszt. Ha valamit negatívumnak tartunk, azt nehéz megszüntetni, lecserélni egy másik negatívummal. Kivált, ha az általunk negatívumnak minősített jelenség tényeket, pozitívumokat is tartalmaz.

Ne hókuszpókuszoljunk. A sajnálatosan összetöpörödött parlamenti ellenzéknek csak negatív programja van a választásokat illetően. Ennek a negatív programnak a vezérmotívuma a lassan unalmassá váló jelszó: Orbán, takarodj! Kik vagy mik hóhecolják ezt? Egy-két százalékos pártinkók jelentéktelen rikkancsai. Miért jelentéktelenek ezek a kikiáltók? Mert a harminc évvel ezelőtti Orbánt plagizálják, de ehhez hiányzik a környezet, és hiányzik maga a figura is. Mert az a baj, hogy miközben komoly dolgokat mondanak, marháskodnak. Orbán meg komoly, sőt húsba vágó dolgot mondott hajdan. Feje fölött fenyegetett a kegyetlenségéről már sokszor tanúságot tett kommunista diktatúra. Ezek pedig, miközben tényleg komoly dolgokat is mondanak, aláfestő zenének marháskodnak.

Fiatalnak mondható ellenzéki politikus alig van. Mert aki van – Juhásztól Szél Bernadettig –, performanszkodik, hülyéskedik, lejáratja magát. Az idősebbek pedig már komorságuk ellenére is hitelüket vesztették. Divatos szó mostanában a „karaktergyilkosság”. Érdekes, hogy ez a műnem a kormánypártoknak sikerül, az ellenzéknek nem? Istenem! Miért nem vonul vissza Fodor Gábor? Eddigi produkciója annyi, hogy esetleges indulásának hírével az MSZP egyik sikeremberét, a gyöngyösi polgármestert sikerült elűznie a placcról. Liberalizmus = negatív produkció.

De milyen programjuk is van az ellenzékieknek, amivel nyerni szeretnének? Csupa negatívum. Mindenekelőtt: a határon túli magyarok ne kaphassanak szavazati jogot…Vagyis: vonják vissza ezt a jogukat. Ne építsék meg Paks II-t. Bontsák le a határkerítést. Bontsák le a Szabadság téri emlékműcsoportot. Bontsák le a Városligetben megépült vagy épülő múzeumokat. Ne vegyék meg Aba-Novák magyar–lengyel barátságról szóló pannóját. Ne legyen olimpia. Ha a történések közös szellemiségét figyeljük, kiadódik belőle valami karakterisztikum. A kormánypártok törekvéseiből építeni akarás, mégpedig a nemzet javára, az ellenzék törekvéseiből viszont negatív karakter, a nemcsinálás, a megszüntetés, a lerombolás. Marhaság egy választási kampányban azzal jönni, ha nyerünk, lebontjuk a Szabadság téri emlékművet. A társadalom túlnyomó többségét nem érdekli ez az emlékmű. Az ellenzék pozitívnak szánt programja pedig fellengzős, megalapozatlan blöffölés. Nem érezzük mögötte a hitelességet. A szavazópolgárok mélységesen mély lenézésére vall, a negativizálás éppen úgy, mint a hőzöngő, nagyot mondó ígérgetés.