Nem reménytelen
Egy cikket olvasok. Egy cikket, mely bearanyozta a napom. Mely eltöltött lelkesedéssel, melytől melegség járta át a belsőm és úgy éreztem, nem reménytelen. Van még jövő!
Na, ezt elmesélem!
„Ismerje meg a nőt, akit azért fizetnek, hogy kijavítsa, amit elront az MI.” Ez a címe az írásnak, amit dobogó szívvel olvastam. Kétszer is!
„Sokszor lehet arról hallani, hogy a mesterséges intelligencia elveszi az ember munkáját, arról viszont már jóval kevesebbet, hogy valakinek épp az MI ad plusz kereseti lehetőséget. Pedig Sarah Skidd esetében pontosan ez a helyzet. Az amerikai nő termékmarketing-menedzserként dolgozik, tech- és startup cégeknek ír szövegeket – és kijavítja azt, amit a mesterséges intelligencia elrontott – írja a BBC.”
Állítólag nem ő az egyetlen, tömegével van, aki ilyesmivel foglalkozik, és az általa ismert szövegírók munkájának nagyjából kilencven százaléka most az MI hibáinak eltüntetése.
Megindult a fantáziám. Üldögélek majd a kis szobámban, és élvezettel húzogatom alá a béna fogalmazásokat, az ostoba és értelmetlen szófűzést meg a teljesen irreális és nevetséges, fotónak látszó képeket. És most nem idegesítem magam ezek miatt, mert fizetnek érte. Mesés jövő. Talán lesz kis jelvényem is. „MI-korrektor.” Esetleg karszalag. Az lenne ám az igazi. Azzal sétálgatnék a téren, és a kutyás hölgyek meg a gyerekes anyák előre köszönnének. „Látod, kicsim, ez a bácsi likvidálja az internetről azokat a dolgokat, amiktől anya falra mászik. Köszönj hangosan!”
Ez egy kis elégtétel lenne. Nemcsak az emberiségnek, hanem az ilyen hozzám fogható szellemi embereknek is. Tehát mégiscsak használhatóak vagyunk valamire. Egy ideig! Mert ha ekkora a fejlődés, majd biztos előbb-utóbb lesz olyan MI, ami korrigálja a gyengébb MII-t. És akkor már tényleg nincs szükség az emberre. Akkor már nem kell az ember.
Ja, de. Bocsánat, tévedtem. Visszavonom. Kell az ember. Kell, bizony. Kell az ember, aki ezt az egész virtuális giccsvilágot elhiszi. Mert egy gép erre képtelen.
