Klíma, energia, környezet: fél évszázad eseményeinek tükrében

Az egymással összefüggő kérdések kényes témakörét úgy mutatom be, ahogy én magam jutottam (vagy juthattam volna) előre a néhol gyönyörű, de inkább ijesztő felfedezések útján. Az 1972–1990, 1990–2010, 2010–2018, 2019–2021, 2022–2025 közötti évtartományokra szakaszolt öt és fél évtized konklúziója az, hogy semmi sem olyan egyszerű – sem a klíma-, sem az energia-, sem a környezeti kérdések körében –, mint amilyennek azt az emberfia gondolja.

1972–1990

1972-re (érettségim évére) két jelentős környezeti esemény is esett: a Római Klub közzétett egy ijesztő számítógépes jóslatot, és az ENSZ megszervezte az első környezetvédelmi világkonferenciát Stockholmban. A földi természeti erőforrások mennyiségéről a miskolci egyetemen elég sokat vitatkoztunk. 1973 tavaszán Berecz Endre kémiaprofesszor említést tett egy „zsinat”-ról (mint utólag kiderült, ez volt a 8. Kőolajipari Világkongresszus, Moszkva, 1971), ahol elfogadták, hogy – amint mondta – „a kőolaj ezentúl kizárólag fosszilis eredetű”.

A stockholmi világkonferencia nem volt beszédtéma, hiszen a Varsói Szerződés országai részt sem vettek rajta. Így azt se tudtam, hogy közvetlenül Stockholm után, Nairobi székhellyel megalakult az ENSZ Környezeti Program (UNEP), de nem a világkonferencia útmutatása szerint, hanem – a főszervezők által támogatott – stockholmi utcai demonstrálók akaratának megfelelően. És azt sem, hogy ez az UNEP „a világ környezeti hatóságának” tartotta magát. Úgyszintén nem tudhattunk arról, hogy a hetvenes évek közepén a Föld forgási sebességében, majd a globális átlaghőmérsékleti trendben fordulat következett be: az 1940 óta tartó lehűlés felmelegedésbe váltott.

1977-ben kerültem a soproni MTA Geodéziai és Geofizikai Kutatóintézetbe, ahol geofizikus kutatóként dolgoztam, és egyre inkább beleláttam a soproni egyetem világába is. A „Jó szerencsét!” otthonossága mellett legelőször egy négy évtizeddel ezelőtti ünnepi rendezvény fogott meg. Az előadó nevére és az alkalomra már nem emlékszem. Lényegét később leghívebben Mőcsényi Mihálynál találtam meg: „…minden, ami körülöttünk él vagy élt, javarészben szén-dioxidból lett – mi magunk is –, és idő múltán minden szerves anyag bomlással, égéssel ismét széndioxid lesz”.

E rendezvény tette bennem tartóssá a Föld–ember viszonyrendszer tudományos megismerésének igényét. Igaz, az ENSZ 1987-es Brundtland-jelentésére is csak később fordítottam figyelmet. Pedig a VII. fejezet II/1. rész 19. pontjában precízen ismertették azt, aminek tudományos alátámasztására a Kormányközi Éghajlatváltozási Testületet (IPCC) 1988-ban létrehozták: „A fosszilis tüzelőanyagok elégetése és kisebb mértékben a növényzet, különösen az erdők pusztulása a városi-ipari növekedés miatt növeli a CO2 légköri felhalmozódását. Az iparosodás előtti széndioxid-koncentráció a légkör egységnyi térfogatára vonatkoztatva körülbelül 280 millimodnyi (280 ppm) volt. E koncentráció 1980-ra elérte a 340 ppm-et, és valamikor a következő évszázad közepe és vége között várhatóan 560 ppmre duplázódik meg. Ebben az „üvegházhatásban” további gázok is fontos szerepet játszanak, így a napsugárzás a talaj közelében csapdába esik, felmelegíti a bolygót, és megváltoztatja az éghajlatot”.

1990–2010

Az éghajlat (az ógörög klima) a tudományban az időjárás „átlaga”. A Rio de Janeiróban 1992-ben létrehozott ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményben (UNFCCC) a „klímaváltozás” fogalomra egy ennek ellentmondó meghatározást konstruáltak. Az UNFCCC értelmében minden, ami „klímaváltozás”, azt nem okozhatta más, csakis az ember légkörösszetétel-változtató hatása.

Az UNFCCC-t idehaza az 1995. évi LXXXII. törvénnyel ratifikálták. A jogi alapon szentesített új, tudományidegen definíció máig helyrehozhatatlan károkat okozott.

Az 1997-es Kiotói Egyezményt (a CO2-kereskedelmet megalapozó dokumentumot) kezdettől fogva a levegő árucikké nyilvánításának tartottam. Arról csak másfél évtizeddel később szereztem tudomást, hogy a Kiotói Egyezmény ellen mintegy harmincezer kutató, közöttük Teller Ede is tiltakozott.

Érvük ma is helytálló: amit a Brundtland-jelentésből vett idézet állít, arra nemhogy 1997-ben nem létezett meggyőző tudományos bizonyíték, ma (2025-ben) sincs ilyen.

MTA-doktorként részt kaptam a kutatóintézet és az egyetem (2000-től 2017-ig Nyugat-magyarországi Egyetem) közötti kapcsolaterősítési folyamatban. Geofizikai módszerrel in situ monitoroztuk a fanedváramlás napi és évszakos alakulását (a fotoszintézis intenzitásával arányos mennyiséget).

Volt szerepem – immár egyetemi tanárként – egy kihelyezett egyetemi intézetben a geo-bio szemléletűnek szánt környezettudományi egyetemi szak létrehozásában, valamint a Kitaibel Pál Környezettudományi Doktori Iskola megalapításában.

Kezdeti lendületünket azonban több tényező is megtörte (pl. az ún. bolognai folyamat, a környezettudomány „elklímapolitizálódása” stb.). Míg az egyetemen belüli viták kifejezetten inspiráltak, a háttérben egyre hangsúlyosabbá vált az a globális trend, ami a legkülönfélébb helyi környezeti problémákat „a klímaváltozás hatásaként” kezdte láttatni.

A Föld bolygó nemzetközi éve (2007–2009) idején kritizáltam az ENSZ Milleniumi Fejlesztési Célok (MDG) és a formálódó Fenntartható Fejlődési Célok (az SDG 17 célja) kuszaságát, és javasoltam helyettük annak a rendszernek az átvételét, amely szerint a szuverenitástól kezdve mindenféle társadalmi probléma megoldhatóságának természeti előfeltételei vannak, és ezek egymásra épülő sorrendje a következő: 1. energia, 2. édesvíz, 3. talaj (élelmiszer), 4. egészséges környezet.

A teljes cikket az alábbi lapozóban olvashatják el: