A Sötétség hercege elhozta az emberek közé a békét

Vannak olyan esték, amikor a híreket nem háborús konfliktusok, gazdasági mutatók, „mikor melyik párt melyik országban mit üzent a másiknak, illetve, a másik szerint az miért nincs úgy”-féle információk lepik el, hanem egy énekes halálhíre.

A tegnapi nap ilyen volt.

Elment közülünk Ozzy Osbourne, a Black Sabbath énekese.

Lehetne sorolni, hogy a rock- és metalélet miféle fontos szereplője volt, meg hogy mikor és mit csinált, de azt hiszem, ő az az ember, akit még özvegy Kovácsné is ismer, illetve ő az, akit a nyugdíjas korúaktól a gimnazistákig tisztelnek, de legalábbis tudnak hova tenni, még az is, aki három dalt nem tudna felsorolni az életművéből.

Két hét sem telt el, hogy húsz év kihagyás után még egyszer és utoljára fellépett a Black Sabbath, igen, az eredeti felállás, és felcsendült az utolsó Paranoid.

Igen, Ozzy már egy fotelből énekelt, és az embernek – főleg a tegnapi nap történt szomorú esemény ismeretében – az az érzése, hogy csak a koncert tartotta életben. Az utóbbi években egészségügyi problémákkal küzdött, gerincsérüléssel, fertőzésekkel és Parkinson-kórral.

Nagyon sok mindent elért – mármint ő és társai, hisz Tony Iommi és Butler nélkül soha nem lett volna az a Sabbath, ami -, de én most nem erre gondolok, ha az elért sikert, a teljesítményt vizsgálom. Míg a Sabbath Bloody Sabbath szól – ez a kedvenc albumom tőlük, ott ötvözték tökéletesen a korai albumok erejét a művészi fifikássággal –, a híreket nézem. A Facebookon görgetek. És látom Ozzyt, meg Ozzy erejét, teljesítményét.

A rock egykor azzal jött, hogy harminc felett ne bízz senkiben. Azóta évtizedek teltek el, s lám, elérte, hogy generációk béküljenek ki. Anyukák, unokák, munkások, diákok, punkok és rockerek, libsik és széljobberek gyászolnak. Száz meg ezer helyen látom, hogy R.I.P. Ozzy, és a Telextől a Magyar Nemzetig címlapon van. Brazil hard rock portáltól szlovák zenei magazinig, vidéki anyagbeszerzőtől csepeli diákig mindenki emlékezik. És szólnak a dalok, olyan dalok, amik akkor születtek, amikor a posztolók többsége bizony még nem is élt.

Nagy szó ez, gyerekek.

Mi lett volna, ha nincs rock? Szüleivel és öt testvérével éltek egy kétszobás lakásban. Gyerekkorában diszlexiás volt, tanulási nehézségekkel küzdött, 15 évesen el is hagyta a sulit. Volt segédmunkás, vízvezetékszerelő gyakornok és vágóhídi munkás.

Hat hetet töltött a Winson Green börtönben, miután betört egy ruhaüzletbe.

Mi lett volna, ha Geezer Butlerrel ’67-ben nem alapítja meg az első zenekarát, majd nem találkozik Tony Iommi-val? Lehet, ötvenévesen elmegy, és legfeljebb egy portás lesz belőle vagy árufeltöltő?

Két hete, nem egészen két hete volt a koncert, ahol elbúcsúzott. Azt hiszem, azon kevesek közé tartozik, akik ott voltak a saját temetésükön. Mert ez az volt.

Mester, menj! Menj utadra, Ozzy. Tegnap este egy röpke pillanatra a Sötétség hercege elhozta az emberek közé a békét.