Kiss Gy. Csabáról

„Nehéz időket élünk…”, szokta volt mondani, mikor a kora nyári derűben megemeltük az első pohár vörösbort, és elnézegettük a napfényben sétáló belvárosi egyetemistákat. Ő maga volt a derű és egyben a csöndes határozottság, meg az élénk beszélgető figyelem, mindig szolid „délutáni” öltönyben járt, nyakkendősen, aktatáskával. Szeretett úgy beszélni, inkább előadni, mint csevegni, hogy a jobb kezében tollat forgatott. Mintha folyamatosan jött és ment volna, de nem nyüzsgött, soha nem akart „jelen lenni”, maga volt az úri mértéktartás… Elegáns és határozott hosszú lépések szakmai közösségei és egyetemei között… Budapesten, Varsóban, Zágrábban. Öt év – száz utazás, egyik kis jegyzetének ez a címe. És Lakiteleken. És Dunapatajon, „szülötte helyén”, jóllehet nem itt látta meg a napvilágot – ez volt a munka és a pihenés, a pihentető munka és a tevékeny elcsöndesedés helye. És Dunapatajon is megtalálták egymást, ő meg a történelem: itt robbant ki a legnagyobb kommünellenes zendülés, hetven mártírral a végelszámoláskor.

Áprilisi születésű volt, én meg júniusi, ezt azért jegyzem meg, mert utolsó együttlétünket a Hitel című lapnak köszönhettük, 2025. május 14-én, amikor is nyolcvanasként örülhettünk az ifjabb és korosabb barátok köszöntő szavainak. Bort is ittunk természetesen, igaz, nem vöröset. A szokottnál is csöndesebb volt, és a megszokottnál is vékonyabb. Ketten voltunk itt abból a nagy, és bizton állíthatjuk, történelmi „érvényességű” társaságból, amely ezt a lapot létrehozta 1988 novemberének elejére. Ha a múló időkre fordult a szó, és ez az idősödő pályatársaknál oly természetes, volt kiket megidéznünk: Csoórit, Csurkát, Für Lajost, Csengey Dénest, Nagy Gazsit…, akiknek – és ez is természetes – mindketten ott voltunk a végtisztességtételekor is, mondom most mély megrendültségemben, (közös) kálvinista hangnyomattal. Abban a mind tágulóbb politikai közegben, amit nevezhetünk éppen Magyar Demokrata Fórumnak is, és amelynek alighanem a legutolsó részesei vagyunk – vagyunk, írom, hiszen Csaba még itt van velem ebben a mind feketülőbb jelen időben –, de nem egyforma súllyal és nem azonos szerepekben. Ő az alapítók egyikeként és fontos politikai közreműködőként, utóbb meg mellőzhetetlen emlékiratok szerzőjeként, én viszont az irodalmi világ és az egyetemi élet felől jőve, gyorsan hozzájuk szervülőként, előbb lapcsináló háttéremberként és politikai publicisztikák szerzőjeként, azaz – és ideveszem most az utóbbi bő három évtizedet is – tanúságtévőként. „… az események tanújának”, így dedikálta Személyes történelem alcímű könyvét, egy másikat meg: „régi hitelességgel”, hozzátéve, mint mindig: „jó barátsággal”.

Csaba volt – néhai szegény Kiss Ferenc ironikus önmeghatározása szerint – a „Nagy Népi Hurálban” polgári küllemére, budai (sőt: szentimrevárosi) öntudatára, műveltségének szerkezetére meg hallatlan széles és különleges nyelvtudására nézve maga a „másság” – ha a lakiteleki sátorra mint stiláris metaforára emlékezünk. De ez csak a látszat. Hajlíthatatlanul kemény volt, utolsó idejéig következetes képviselője annak a nemzeti és népközeli meghatározottságú rendszerváltoztató szellemiségnek, ami Lakitelekhez köthető, és amit a rá következő oly sok politikai fordulattal teli négy évtized sem tudott elhalványítani.

Azok tudatában biztosan nem, akik ott lehettek a kezdeteknél. És akik Csabát barátjukként tisztelhették. Honnan is lenne ugyan felhatalmazásom erre, az ő nevükben is próbálom magamban valami keservesen szaggatott filmmé szerkeszteni félszázados múltunk emlékképeit.

„Re, ore, more et amore – tuus amicus.” Hogy mi is a barátság? Szó, szokás és szeretet együttesen. Jó érzéssel telítve együtt lenni, amikor csak lehet, sokat beszélgetni, nem kerülve a nézetkülönbségeket, hasonlóképpen gondolkodni. Ülni a Budapest–Varsó vonaton: előadást tartani invitált lengyel tanítványainak; „Antall-huszár”, mutat rám csontos ujjával, amikor elfogadtam egy kormányhivatalt 1993 végén; tőle vettem a Magyar kód címet, amikor a magyar nemzetkarakterológiáról közöltem észleleteimet; örömmel publikáltam horvát és szlovák (azaz hogy nekünk mindig : „tót”) tanítványainak dolgozatait lapomban, az Életünkben; üldögélünk ironikus mondatok között, sorunkra várva a József Attila-díj átvételére, némileg túlkorosan, de ezt sem a „mieinktől” kapjuk…; asztalomon könyvei tornyosulnak: kis szövegekből épül majd mindegyik, hallatlanul visszafogott, informatív és mégis érzékien telített mondatok nemzeti mítoszainkról, a magyar polgárosodásról és végig-végig Kelet- és Közép-Európáról mint – talán ez a jó szó – emlékezetközösségről; ülünk családi-baráti vacsorán, feleségeinkkel, áttekinthetetlen rokoni viszonyok közepette, leányom zongoratanárnőjével, aki Csaba unokatestvére, Zajti Ferenc-es elágazásokkal…; a Hitel szerkesztőségében – visszatérő anekdotikus hívószó egy bizonyos derék cseh úr, Bohumil Doležal, akiről mit sem tudunk, csak azt, hogy Csaba szerint megérdemli a magyar figyelmet, miközben zeng Csoóri végeérhetetlen mesemondása, itt ficánkol Csengey új meg új szereplései lehetőségek vizslatásával, Csurka szót kér és elmeséli beszervezése történetét, Für Lajos szerint természetes, hogy hadügyminiszterként trolival jár a munkahelyére…; ha Raguzában járok vagy Fiuméban, mindig előttem van, amit tőle hallottam ezekről a (miként is, vajon) magyar helyekről…; az utolsó előtti találkozásunk helye a rákospalotai temető, fél megállóra édesapja valamikori lakhelyétől, akivel együtt szerveztük a kerületi MDF-et, mondom, mondom, mert alig tudom leírni, hogy ez az együttlét fél éve sem volt, azt temettük, akit Csaba nagynénje tanított a pestújhelyi elemiben, ahol ott senyvedt mint megtűrt pedagógus az ’56-os Für Lajos is valaha, meg Tóth Ilona édesanyja…, nézem a fényképeket „magamat próbálva”, ahogy az istentiszteleten teszünk fogadalmat, közös évfolyamtársunk, a feleségem frissen hantolt sírja mellett, Csabán szürke sál, válltáska…, azt temettük, aki ha itthon Csabára terelődött a szó, soha nem mulasztotta felemlegetni: „Emlékszel? Amikor az MDF Országos Gyűlése után Csaba vezette Antall sajtótájékoztatóját… Milyen elegáns volt, a megjelenése, a viselkedése…, ahogy egyik nyelvről a másikra váltott…”

Hát, igen Antall… Meg az MDF mint választási győztes párt 1990-ben… Antall József az MDF vezetőségének ajánlására (egyetlen ellenszavazattal…) lett a párt elnökjelöltje, hogy az országos gyűlésen szinte pajzsra emeljék… (Pár hónapja még, ahogy felbukkant szürke öltönyében a Budai Vigadóban, az MDF és a Hitel terében, és bejelentette, hogy szívesen vállalkozna valamire, hallom: „Te, ki ez pasas?” „Fogalmam sincs, a Csoórinak valami haverja…”) Vele nyertük meg a választást, az ő hivatalos portréja abban a bizonyos kék csíkos ingben, az új magyar demokráciának ugyanolyan emblémája lett, mint Orosz István plakátja, a Tovarisi konyec. A győzelem eufóriájában ott a bomlás infekciója… Hogy a politikai praxis másként működik, mint az önerejétől elvarázsolt népakarat… Ráadásul: hogy az eszméket kénytelenségből félre-félrehárító gyakorlat mögött ott az emberi esendőség, gyarlóság, az árulással is szívesen kacérkodó önérdek. Nem tudhatjuk, hogy Kiss Gy. Csaba milyen sorsot és szerepet kapott volna az új magyar időben, ha minden annak az – illúziós, vágyteli – logikának a jegyében zajlik, amit az 1987-es lakiteleki sereglés, merem állítani: virtuális alkotmányozó nemzetgyűlés (még ha maga erről mit sem tudhatott) kijelölt. Az MDF történetének, azaz válságsorozatának meghatározó eleme az, hogy az 1990-es magyar miniszterelnök nem volt ott ezen a találkozón, aminek oka – mi más, mint az –, hogy más közegben-terepeken-szellemi elkötelezettséggel politizált, mint a sátorverés szervezői. Köztük Kiss Gy. Csaba. Örömmel vettem észre, hogy egyik könyvének fénykép-illusztrációi között – még egy „közös” faktum – ott annak a bekeretezett, üveg alatti sátordarabkának a fényképe, amit Lezsák Sándor küldött szét a hajdani résztvevőknek a 25. évforduló alkalmából, és amelynek párja itt van mögöttem a könyvespolcra kitűzve, apámnak a Don-kanyarban kiérdemelt vitézségi érme mellett… A változás, azaz a készülődő „válság” – eleinte mint közérzetjelzés – sehol olyan pontosan nem volt-lehetett érzékelhető, mint a Hitel szerkesztőségében, ahol a „személyi állomány” jellegadó többségét az MDF vezetői alkották, akiket egyénenként természetesen megfontolásra késztetett az „új hatalom” szerepkínálata.

Nem megyek végig „szerkesztőink” listáján és a lap szellemiségét alakító közelállók csoportjaién sem. Kiss Gy. Csabáról beszélek, akit – úgylehet – a legnagyobb méltánytalanság ért, amikor az „új hatalom” berendezkedett. Ha valamiben biztosak voltunk, az az ő külügyminiszteri kinevezése volt. Tudjuk, mi történt és egy-két hónapon belül az is nyilvánvaló lett, hogy az, aki a miniszterelnöki családba benősülőként a kinevező bizalmát élvezte, milyen „hozzáértéssel” végzi a dolgát… Alighanem az én nem éppen indokolatlan elfogultságom (is) mondatja, hogy körülbelül olyan szakmai szinten tevékenykedett (ideértve elemi hibáit és kártékony mulasztásait egyaránt), amilyen (im)morális elkötelezettséggel vesz részt manapság a legalja politikai publicisztika terepein. NB. ez az illető újdondász külügyérként fölajánlott Csabának egy pozsonyi konzuli állást… Csaba ezt a méltánytalanságot soha szóba nem hozta, és – csak – 1993-ban lépett ki a Magyar Demokrata Fórumból. Mi persze mérlegelhetünk utólag…, utólag és most és itt a végső számbavételre késztető időben és alkalommal. Amit biztosan mondhatunk ellengő alakját végleg szívünkbe zárva: személyében kitűnő tudóst gyászolunk, remek férfit, páneurópai polgárt és úriembert, a kelet-közép-európaiság makacs képviselőjét, és – Csurka István szavaival – a „magyar ügy” elkötelezettjét. Úgy, hogy – olvasunk bele Adyba – nem volt „civódó magyar”, „hunn ördögök fia”. De akinek eszébe nem jutott olyasmit akár csak gondolni is, hogy „hadd ne bánjam már, mit csinál a magyar”…