Ki lakjon velünk?

Még épp csak hogy hatályba lépett egy hónapja a területi önazonosságról szóló törvény, amely azt hivatott elősegíteni, hogy a települések jogszerűen védekezhessenek a kialakult rendet, életvitelt zavaró betelepülések ellen. Még alig vannak tapasztalatok, de már felhangzott a kórus, hogy ez a törvény a romák ellen szól.

Az eddigi tapasztalatok azonban nem erről tanúskodnak. Igaz, hogy Taktaharkányban középfokú végzettséghez kötötték a beköltözést; Kiskunhalason felvetődött, hogy büntetett előéletűek ne költözhessenek be; Újlengyelben pedig meglévő munkaviszonyhoz kötnék a betelepülést, vagyis a rövid egy hónap alatt, miközben a legtöbb önkormányzat kivár, ahol máris léptek, a jelek szerint a települések lumpenizálódását kívánják megelőzni. Ez azonban nem etnikai, hanem szociológiai probléma.

A területi önazonosságot a legnagyobb mértékben igazából nem is az alacsony végzettségűek és munkanélküliek ingatlanszerzése fenyegeti, hanem a megállíthatatlan agglomerációsodás. Érd, Törökbálint, Vecsés, Budakeszi, Nagytarcsa, Biatorbágy, Telki, Páty és így tovább lakossága félelmetes iramban gyarapodik, egyik-másik település már rég elveszítette eredeti arcát, miközben a városnyira dagadt lakosság még mindig csak egy óriási lepényfaluban él, egy olyan településen, ahonnan reggelente végtelen kocsisorok vándorolnak a főváros felé, hogy aztán délután ugyanilyen végtelen kocsisorok vándoroljanak vissza.

Kérdés, hogy az új törvény segítségével képesek lesznek-e ezek az önkormányzatok megállítani vagy legalábbis lelassítani a Budapestről kimenekülő családok áradatát. De még ennél is fontosabb kérdés, hogy egyáltalán akarják-e? A tapasztalat ugyanis az, hogy a legtöbb nagyváros környéki település óriási üzletet lát az ingatlanépítésben, amit csak részlegesen követ az új ingatlanok használatához elengedhetetlenül szükséges infrastruktúra kiépítése. Vízvezeték, áramvezeték aránylag gyorsan megy, a csatornázás is halad valahogy, de már az utak burkolása hatalmas lemaradásban van, erre már nemigen futja a pénzből.

A budapesti agglomerációs gyűrű lakosságának száma ma már meghaladja az egymilliót, miközben a fővárosban már csak 1,7 millióan élnek, és ha így tart tovább ez a folyamat, eljön a pillanat, amikor a Vecséstől Zsámbékig, Érdtől Leányfaluig és Gödig terjedő konglomerátumot hozzá kell csapni az egyre fogyó fővároshoz, és kikiáltani Nagy-Budapestet a maga két és fél millió lakosával.

Ebben a zónában a területi önazonosság kérdése ugyan már régen nem az adott település történelmi örökségének megóvásáról szól, mert annak már nagyrészt vége, de talán meg lehetne állítani ezt a rákosan burjánzó gyarapodást, talán meg lehetne fékezni a belterületbe vonás gyakran önpusztító gyakorlatát, ami számos esetben csak a „jól érvelő” ingatlanfejlesztők érdekeit szolgálja.

A digitalizáció és a home office korában egy szép természeti környezetben élő településen letelepedők egyszerre élvezhetik a természet közelségét és a munkavégzés könnyűségét, így hát nem meglepő, hogy nem annyira az iskolázatlan csövesek, tengődő lumpenek vásárolnak errefelé ingatlant (nem is volna miből), hanem a középréteg azon fiatal, családos tagjai, akik fölismerték, hogy egy kertes ház egy szép faluban többet ad, mint egy hasonló értékű városi lakás. Előttük nyitva vannak az önkormányzatok kapui, pedig ez a folyamat rövid időn belül teljesen átrajzolja e települések arculatát.