A Greenfo.hu 2018. április 6-án írást közölt Mangel Gyöngyi tollából. „Az Orbán-kormány száz környezeti bűne, vagy több” címmel bírálta a nemzeti kabinet környezetvédelmi politikáját. Cikkében nyitott kapukat dönget, miközben szélesre tárja a valótlanságok tárházának képzeletbeli ajtaját. Szükséges, hogy a tények más megvilágításba helyezzék azt a képet, amit a szerző kormánykritikája láttatni kívánt.

Fotó: MTI (archív)

Az Orbán-kormány filozófiájának egyik legfontosabb eleme, hogy intézkedéseivel az életképes kisbirtokot és agrárközéposztályt erősítse. Furcsa is, hogy Mangel Gyöngyi nagybirtokpártisággal vádolja a kabinetet, miközben az ellenzék ennek szétverésével riogat. Noha egyik sem igaz: a kormány 80-20 százalékban optimalizálta a családi gazdaságok és a nagyüzemek arányát. Magyarán: mindkettő létjogosultságát elismeri. Igaz, azt sem rejti véka alá, elkötelezett amellett, hogy minél többen találják meg boldogulásukat a mezőgazdaságban. Ezért ösztönzi a kis- és közepes gazdaságok gyarapodását.

Nagy elődök nyomdokain jár: a konzervatív és kereszténydemokrata szellemiség mellett ápolja a népi mozgalom hagyományát is. Az irányzat klasszikusa, Féja Géza (1900–1978) Viharsarok című művében felismerte: „A feudalizmus azonban mindig állam volt az államban (…).” Márpedig a posztszocialista, újfeudális oligarchia 2010-ig szintén állam volt az államban. A baloldali körökhöz kötődött, s valóságos előjogokkal bírt. A zöldbárók Magyarországát a Fidesz–KDNP vezette kormányok adták át a múltnak.

A szerző kijelentésével ellentétben ugyanis nem jöttek létre „grófi méretű” területek, ahol vegyszeres mezőgazdasági gyakorlatot folytatnak. Sőt, az ezer hektárnál nagyobb gazdaságok földterülete 2010 és 2016 között 29,4 százalékkal csökkent, míg a 10 és 200 hektár közöttiek 11,1 százalékkal, a 200 és 500 hektár közöttiek pedig 28,4 százalékkal nagyobb területet használtak, mint 2010-ben. Míg 2010-ben 127 ezer 607 hektáron folyt ellenőrzött ökológiai gazdálkodás hazánkban, addig 2016-ra ez az érték 186 ezer 322 hektárra emelkedett, amelynek közel fele volt ökológiai gazdálkodásra átállt terület.

E téren felesleges volt kongatni a zöld vészharangot. Ahogy az sem igaz, hogy az „agráriumban tervezett integráció a nagybirtokosok kezébe adná a teljes termelési folyamatot”. A kormány ugyanis nem tervezi központosított integráció létrehozását. A termelők a jövőben is szabadon dönthetnek, belépnek-e valamilyen együttműködési formába, vagy sem. Dicséretes, hogy Ady Endré-s hevületében Mangel Gyöngyi bátran küzd a disznófejű Nagyúrral, de ezt a harcot a kormány már megharcolta. Nem csak szavakban. Hiszen a rendszerváltás óta ilyen nagy léptékű földprogramot egyetlen éra sem valósított meg, mint az Orbán-kormány. Az állami területet bérlők száma 2010 óta 600-ról 7500 fölé emelkedett. A Földet a gazdáknak! program révén az árveréseken több mint 30 ezer gazda szerezhetett földtulajdont, azaz minden harmadik regisztrált földműves növelhette birtokait.

Mangel Gyöngyi szerint az elmúlt két ciklus alatt (2010–2018) „a szakterület tökéletes háttérbe szorulását, a természeti értékek pusztítását, a szakértők semmibevételét figyelhettük meg”. Sérelmezi, hogy megszűnt az „önálló környezetvédelmi tárca”. Nos, annak ellenére, hogy jelenleg nem szerepel a Földművelésügyi Minisztérium nevében a környezetvédelem, sikerült az érintett tárcák közreműködésével hatékonyan kezelni az elmúlt évek kihívásait. A 2010-es minisztériumi szerkezet­átalakítás eredményeként a környezetügy szinte valamennyi tárca munkájába beépült, így hatékonyabb az érdekérvényesítés.

„Ámon Ada közgazdász szerint megszűnt a szakterületek intézményi memóriája” – adja tudtul a szerző. Ezzel számtalan könyv és tanulmány szerzőjének munkája felett tör pálcát – méltánytalanul. Több évtizedes tapasztalattal rendelkező, jól képzett szakemberek fölött mond ítéletet. Persze, ezzel a területi szerveket is negatív kontextusba helyezi. Ne feledjük, a nemzeti parki igazgatóságok több mint negyvenéves tradícióval rendelkeznek: sok felhalmozott tapasztalatot és komoly tudást örökítenek a jövő nemzedékekre. Ezt az értékteremtő gárdát lebecsülni nem elegáns írói magatartás. De haladjunk tovább.

Mangel Gyöngyit idézem: „A központosítás gazdasági területeket is elért, az önkormányzati hulladékos cégeket a köznyelvben csak Kukaholdingnak nevezett pénzbeszedő cég alá rendelték, a lerakási díjak emelésével és a rezsicsökkentéssel kivéreztették a szemeteseket, ezzel a fejlesztések elől vették el a lehetőséget.”

A lerakási járulékot azért vezették be 2013 első napján, hogy a lerakás helyett hasznosítsuk a hulladékot. Pozitív környezeti hatását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2010 és 2016 között, a teljes hulladék mennyiségére vonatkoztatva, a lerakással ártalmatlanított hulladék mennyisége több mint másfél millió tonnával csökkent, az anyagában hasznosított hulladék mennyisége pedig több mint kétmillió tonnával nőtt. Ezt zöld szempontból kifogásolni értelmezhetetlen.

Ahogy azt is, miért véli, hogy a főleg lakossági fűtésből származó levegőszennyezés csökkentésére „aktív cselekvés nem történik”. Akkor minek nevezzük a levegőminőségi monitoring történetének eddigi legnagyobb eszközbeszerzését? Amikor 2012 és 2016 között 2,8 milliárd forintos beruházásból megújult az Országos Légszennyezési Mérőhálózat (OLM). Levegőminőség-védelmi célokra a kormány eddig több mint 160 milliárd forintot fordított, a teljes kormányprogram végrehajtására 2030-ig megközelítőleg 700 milliárd forint felhasználását tervezi a kabinet.

Az Orbán-kormány Mangel Gyöngyi állításával szemben nem tekinti a növekedés gátjának a környezetvédelmet, épp ellenkezőleg: egy zöldebb Magyarország megteremtésére összpontosít. Ezt bizonyítja, hogy a természetvédelmi szervezetekkel kifejezetten jó a területért felelős államtitkárság kapcsolata, amire a kiegyensúlyozott párbeszéd jellemző. Támogatja projektjeiket, konzultál velük a jogszabályok megalkotásakor. A zöldmozgalom tehát nincs a kormány útjában. Ezért aztán az sem igaz, hogy Mangel Gyöngyi szerint „évről évre csökken” az állami támogatás, a Zöld Forrás összege. A keretösszeg 2013 óta változatlanul 70 millió forint.

Az pedig már egyenesen a rémhírterjesztéssel felérő megállapítás, amit a Hortobággyal és a Szamossal kapcsolatban rögzít. Sikerült ugyanis megtisztítani a balmazújváros-lászlóházai veszélyeshulladék-lerakó telepet összesen 2 ezer 566 tonna veszélyes hulladéktól. Nem igaz tehát, hogy a „Hortobágyon tovább folyik a rozsdás hordókból a mérgező anyag”. A Szamos folyót ért állítólagos szennyezés pedig nem igazolódott be, hivatalos hatósági mintavétellel igazolni nem sikerült, és hivatalos feljelentést sem tett senki az ügyben. Tegyük hozzá, a megyei vízvédelmi hatóság helyszíni szemléjén sem leltek szennyezésre utaló nyomra. Mindenesetre jobb félni, mint megijedni. Ezért a földművelésügyi miniszter magyar–román környezetvédelmi bizottság összehívását kezdeményezte: a román szakminiszter válaszul jelezte, hogy tájékoztatást ad majd a találkozó helyszínéről és időpontjáról. Ennyit arról, hogy „nincs hír arról, hogy a magyar kormány érdemi lépéseket tett volna” az ügyben.

Összegzésül, Mangel Gyöngyi opusza ingoványos terepre tévedt. Látszólag szakpolitikai elemzést nyújt, ám ez nem több egy elfogult politikai publicisztikánál. Olykor kiütközik a tárgyismeret hiánya, máskor pedig a tudatosnak tűnő elhallgatás módszerét érjük tetten. Mindkettő egy irányba hat, egy üzenetet hordoz: szerinte a szaktárca rosszul végzi a munkáját. Minden sora ezt az előfeltevését kívánja igazolni, pedig érveit cáfolják az adatok. Átfogó állapotfelmérést nem kapunk tőle, csak pártosan részrehajló célzatosságot. A hiteles tájékoztatás követelményét ennek alárendeli. Egy szó, mint száz: az olvasó torz tükörbe tekint. Beszédes, hogy műve az országgyűlési választások előtt két nappal került ki a világhálóra. Azóta újabb kétharmados többséget szerzett a Fidesz–KDNP. Nem a kampányüzemmód mondatja hát, hogy a Fazekas Sándor vezette szaktárca sikeresen helytállt az elmúlt nyolc évben.