Erdélyi kopó

Ezeket a sorokat 2025. augusztus 20-án írom. Fölöttem helikopterek suhannak, s közben egy cikket olvasok, amely velünk és a körülöttünk lévő népekkel foglalkozik.

A fő tanulság benne, hogy a fiatal népek – éppúgy, mint egy gyerek – nem értik az összefüggéseket, s csak a pillanatból, a jelenből indulnak ki. A gyerek se fogja föl, miért kell iskolába járni, és miért volt fontos, hogy orvoshoz vigyék. A legfárasztóbb a szlovákoknál elterjedt Mad’arsko-Uhorsko megkülönböztetés, ami körülbelül olyan, mintha Napóleon Franciaországát vagy XIV. Lajosét nem tekintenénk Franciaországnak, mert jelenleg az állam neve Francia Köztársaság. A X-XI. századi magyar állam épp olyan volt, mint a középkorban minden ország. Többnemzetiségű, de ennek semmi jelentősége nem volt, hisz a nemzet az államalkotó nemességet jelentette, a királyt, s hogy ott északon, a hegyekben melyik kósza társulat legelteti a birkát, mindegy volt. Egy ország organikus dolog. Szervezettséget, törvényeket, közigazgatást jelent. Ha a telked végén megengeded valakinek, hogy ott aludjon a fészerben, az nem lesz az övé, azért, mert ő „ott van”.

Keleti társbérlőnkkel más a helyzet. Ők azért értik a történelmet. Hogy mennyire, elmondok egy példát.

1947-ben Románia rendeletet hozott az őshonos magyar kutyafaj, az erdélyi kopó kiirtására. A rendelet az erdélyi kopót dúvadnak nyilvánította és kiirtandó fajtának minősítette, ami súlyosan érintette a fajta fennmaradását. Az eset hátterében a magyarellenesség és a szocialista rezsim által nem preferált főúri vadászat állt, ami a kopókat a (magyar) főúri birtokokhoz kapcsolta. Ennek következtében a fajta majdnem kihalt, de szerencsére voltak elkötelezett tenyésztők. A fajta megmentésében kulcsszerepet játszott Dr. Györffy Lajos állatorvos és Fodor Tamás biológus, akik Erdélyben kutattak fajtatiszta egyedek után. Az 1960-as években találtak is, s ezekből indult újra a magyarországi tenyésztés.

Egy erdélyi idős ember nagy titokban nevelt párat. Bújtatta, mint valami ellenállót.