Becsöngetésre végleg hazaért

– Innen indult örömkönnyek közt tavaly az anyjával meg a testvérével végleg a csodálatos Amerikába – nyitja meg a kistarcsai porta kapuját a nagypapa, Gréczi László, – és örömkönnyek közt most ide jött vissza egyedül – tessékel beljebb a házba elcsukló hangon. – Otthagytam anyát, meg a hugit, tört ki zokogásban az unokám, mert tudd meg papa, nem akarok máshol élni, csak Magyarországon veletek.

A csinos, helyrevaló nagyleány, a hosszú hajú Nóra, aki jöttömre sajttortával készült – azóta már nem sirat, ideje sem lenne, mert azonnal diákmunkát keresett, most az ügetőn ezer forintos órabérért lovakat etet, gondoz és csutakol, miközben édesapjával már nyélbe is ütötték, hogy a László Gyula gimnáziumban ott folytathassa, ahol Pennsylvaniában abbahagyta. Mikor megkérdem tőle, miért futott a becsengetés elől egészen hazáig, azt mondja, néhány hónap alatt rájött, hogy neki, mert túl laza és felszínes, Amerika kevés.

– Az iskolában az volt feltűnő, ha nem vagy eléggé hanyag és trehány, ha nem tudsz számolni, az nem baj, az ész nem számít, csak az angoltudás – mutatja az iskolai dicséretet, miszerint idegen létére néhány hét alatt matematikából a hónap tanulója lett. – Itthon ez nem így megy! Én az első évet a Táncsics gimnáziumban jártam Mátyásföldön, ahol kötelesség és fegyelem volt, számonkérés, dolgozatírás, én nem azért mentem Amerikába, hogy hülye maradjak. Gyorsan rájöttem, nem olyan ott az élet igazából, mint amilyennek a televízióban meg a filmekben bemutatják.

A miénkhez képest fiatal történelmi múlttal büszkélkedő iparváros, Harrisburg iskolájában 2500 diák tanul, akiknek Nóra szerint több mint 70 százaléka bevándorlóhátterű. Az iskolabusznak például minden reggel volt olyan lakóparki megállója, ahol csak színes bőrűek vagy teljesen feketék ugráltak fel, és mire megérkeztek, már össze is verekedtek egymással az ajtóban vagy később az ebédszünetben, és nem is akárhogy. Lilára festett hajú venezuelai meg szeplős bőrű francia lányok egyszerűen belerúgtak egymásba, akár a ketrecharcosok, a fiúk elszántan összefejeltek, a többiek meg telefonnal vették mindezt, amíg az iskolarendőrök oda nem értek. Egyenruhásból egyszerre tíz is van, nekik az a dolguk, hogy szétszedjék, lefogják és elvigyék a verekedőket külön szobába. A balhé után, anyanyelvük szerint csoportokba verődve, beszélték ki például a pakisztániak, a brazilok, a franciák, a mexikóiak meg egy kevéske amerikai az egész sztorit, csak ő meg a húga ácsorogtak egyedül, mert magyar egy sem volt az egész iskolában. Kaptak is az első napokban amerikai diák kísérőt, rendes lány volt, de sem ő, sem más, még a tanárok sem tudták, honnan jöttek, hol van Magyarország, de Európáról sincs sokkal bővebb fogalmuk. Történelemből például, legalábbis másodikban, csak azt tanulták, mit műveltek az angolok meg a franciák Amerikával, de egy matekpélda megoldásért már Nórát macerálták.

– Aki hajlandó és jól is sportol, az viszont kellő tudás nélkül akár egyetemre is bekerülhet, annyira díjazzák – meséli, miközben papával közösen tekerik le a sütőt 210-ről 110 fokra, mielőtt odaégne a sajttorta. – Engem meg Nikit, az elsős húgomat meg is keresett a fitnesztanár, hogy szerinte csinosak vagyunk, és legyünk pompomlányok, vagy járjunk kosárlabdázni. Most őszintén, nekem nem volt hozzá bizalmam, mert amiket a buszon meg ebédszünetben láttam, az engem nagyon taszított, nem beszélve azokról a színes hajú, nőies mozgású, miniszoknyás fiúkról, akik gyakran a lányvécébe is bejöttek. Ha rosszul néztem vissza rájuk, szóltak a tanárnak, és elővettek, mert azoknak mindent lehet. A fiúnak öltözött lányok még többen vannak és még erőszakosabbak… Ráadásul nem csak otthon füveztek az alattunk lakó bérlők, bűzlött tőlük az egész telep, hanem az iskolai vécében a gyerekek is, pedig jelzőket szereltek a plafonra. Naponta 9 óránk volt, és alig győztem kivárni a pontosan fél háromkor induló iskolabuszt, mert ha lekéstem, akkor csak egy órával később indult a következő. Nem erről álmodoztam anyuval, amikor tavaly elindultunk.

Döntésük okáról szégyenlősen beszél, tudniillik a szülei már régebben elváltak, az apu belenyugodott anyu döntésébe, és új családot alapított, anyu viszont, aki ingatlanokkal foglalkozott és kicsit nagyravágyó, gyakran beszélgetett a lányaival arról, milyen jó is lenne például Amerikában, ahol minden happy és mindenkiből lehet minden, ha pedig éhesek vagyunk, csak letörünk egy darabot a kolbászkerítésből. Addig álmodoztak és biztatták egymást, amíg anyu eladott házat, telket és mindent, aztán elbúcsúztak, és papára meg apura hagyták Nóra lovát, Zsófit, meg Lola, Luna, Nokedli kutyákat, végül még Masni cicát is. Nóra gimnazista osztálytársai irigykedve integettek utánuk. Mióta visszajött, a haverok sajnálkoznak, viszont a ló, a macska meg a kutyák enyhe hízásnak indultak. Mondja is, milyen jó, hogy van hová hazajönni.

A nagy lehetőségek földjén régebben emigrált távoli rokonok közreműködésével sikerült egy emeletes bérház harmadik szintjén kétszobás fedélhez jutni, amelyért havonta átszámítva közel 700 ezret fizet az anyu, aki mérnök létére most áruházi ruhaszortírozóként dolgozik. Miután használt bútorokkal belakták tengerentúli hajlékukat, tanácsos volt takarékosan nyúlkálni a családi büdzséhez, még szerencse, hogy az ő iskolájukban a szerény ebédért (egy narancs, egy nutellás sütemény, egy kis szelet pizza) nem kellett fizetni, mert sok helyen, például a nem is olyan messzi Washington környékén ilyen jó világ nincs. Ott mindenki azt eszi meg az iskolában, amit otthonról hoz, a tisztaságról meg a higiéniáról pedig a szülők, nagyszülők gondoskodnak társadalmi munkában. Nincs gázzsámoly, szakácsnő, konyhalány és dietetikus, mint ahogy napi háromszor ingyen étel sincs a rászoruló gyerekeknek.

– Rászorultság pedig van bőven, csak nem törődik vele és nem beszél róla senki – mondja Nóra, marad mindenkiben a feszültség, hozzá pedig mosolygós arc. – Az ételek egyszerűek, ráadásul génmódosítottak, biót csak drágán és nem mindenütt lehet kapni. Szalmakrumpli meg ketchup. Na, az megy! Sokaknak az egészségügyi ellátás is megfizethetetlen. Nekem még itthon műtötték az egyik térdemet, és utána Harrisburgban is fájdogált, ezért gyógytornászhoz akartam járni, de nagyon bajos volt, mert egy órás kezelésért forintban 50 ezret kellett volna fizetni. Az emberek okostelefon segítségével öngyógyításra képezik ki magukat, aztán mennek el sorban állni különböző bogyókért a gyógyszertárakba.

Miután felhozom neki, hogy ha szerényen is, de mit kezdtek a szabadidejükkel, akkor bosszúsan csak annyit mond, leginkább semmit, mert egyedül soha, csak hármasban merészeltek egyáltalán elmenni boltba, parkba, bárhová. Azt mondja, ott a lövöldözés a divat, mindenki behúzott nyakkal közlekedik, fehér gyalogost ritkán látni. Nincs biztonságban senki, a tömegközlekedés lepusztult, a buszok tisztasága és közönsége kiábrándító. Aki csak teheti, autóval jár, gyalogolni életveszélyes.

– Szerintem semmi sem jobb odakint, mint itthon – simogatja sorban az asztal körül keringő kutyákat, Masni egyelőre békésen dorombol a széken. – Én Magyarországot nem cserélném el semennyiért sem, tök jó, hogy ide születtem – néz a papára. – Már hónapokkal ezelőtt, még a télen odaálltam anyuék elé, és azt mondtam, anyu, én szeretnék hazamenni, gyertek ti is! Először hallgatott, mert megértette, hiszen látszott rajtam, és azt válaszolta, mivel eladta mindenét, nem teheti, nincs mire hazajönni. „Nagyon hiányozni fogtok, de én nem bírom tovább”, feleltem. Aztán felhívtam aput, aki lelkendezve mondta, persze, kislányom, gyere haza, én a lovaddal, papáék pedig a kutyákkal meg a macskával nagyon várunk. Papa sírt a telefonba, és azonnal küldte a jegyre valót.

Mire a New York-i járat megérkezett, és Nóra végre zokogásban törhetett ki a nagyszülők kistarcsai házkapujában, a tisztaszoba már fényesre suvickolva várta. Miközben elpakolta a ruhákat meg a kütyüket, már tudta, ez az igazi otthona. Másnap munkát szerzett az ügetőn, minden hajnalban kel, miközben apuval a gimnáziumi beiratkozást intézték, és bejelentkezett a régi barátoknál is. Azt mondja, becsengetés után a tanulás mellett délutáni munkát vállal az ügetőn, mert nem lóghat mindig a család nyakán, érettségi után pedig gyógytornásznak tanul, mellé elvégzi a lovasoktató-képzést is. Megfogadott még két dolgot: az egyik – mutat szobája falán Krisztus urunk plakettjére – az, hogy mielőbb megkeresztelkedik, és a befogadó nagyszülőkkel közös otthonukon mindig kint lesz a magyar zászló. Mert itthon minden nap ünnep.

– Megsült a sajttortád, Nórikám – lelkesedik nagymama a konyhából –, de előtte kóstoljatok egy kis lekváros palacsintát, hadd érjen meg jól a finomság.

Szerintem már beérett.