XIX. század

Ha az embernek nem tetszik a jelen, óhatatlan kényszert érez arra, hogy kicsit foglalkozzon a múlttal. „A vonat elé taszította a 16 éves lányt egy migráns férfi.” „Magyar lányokat erőszakoltak meg marokkói migránsok.” „Migránserőszak egy német üzletben: a kameruni bevándorló járdakővel támadt a személyzetre és a vásárlókra.” Nem akarom hosszan sorolni, tele lenne a rovat. És ezekben nem okvetlen az erőszak a legfélelmetesebb, legalább annyira az a helyzet, ahová Európa és a fehér ember jutott. Oda, hogy Angliában angol zászlót lobogtatni ma hatósági zaklatást eredményez.

Szóval eszembe jut a XIX. század. Egyik kedvenc korom. Meghódítjuk ezt meg azt, eljutunk ide meg oda, hú, a vasút, a léghajó, Nautilus és a tudomány, de jó lesz. Micsoda optimista kor!

Most meg mást se hallunk, mint ózonlyuk, felmelegedés, elfogy ez, elfogy az, kipusztítjuk, vége a világnak, az AI tönkreteszi ezt meg azt. Az optimizmus eltűnt, és Cyrus Smith, a mérnök helyét elfoglalták a laposföldesek és oltástagadók. De ez van a művészetben is.

Érdekes, technikaórán nem jönnek azzal, hogy a rosszul működő porlasztó az jó dolog, és azt a fúrógépet vegyük meg, ami nem fúr lukat a falba, hanem ellenkezőleg, betömi. Vagy ha főzni tanul a gyerek, akkor sem mondják neki, hogy semmi gond, ha odaég a rántás, és a romlott darált húsból milyen finom fasírtot lehet készíteni. Csak a kulturális és társadalmi életben próbálják lenyomni az emberek torkán – most már gyerekkorban is –, hogy a működésképtelenség ünnepelni való, a hiba pozitívum, az elrontott dolog boldogság, és a rossz egyenlő azzal, hogy jó. Mintha kiiktatták volna a szépet és a felemelőt.

Legutóbbi múzeumi élményemen döbbentem rá, hogy ma a temetkezésben nincs dísz. Eltűnt. Régen a halott mellé temettek valami értéket. Ékszerek, hasonlók. Ma miért nem? Nem kell aranyat. Odatemethetnék a legó virágait. Fésű, amivel fésülte az ősz hajszálát a 103 éves Panni néni. Ez így a jövő számára érdektelen. Előttem egy sírfelirat: „Szeretnék lelet lenni.”