Lázálmok

Pár napig beteg voltam a héten – kis lázzal –, s jobb híján az ágyban fekve, mikor már eluntam a kamaszkorból megmaradt Delfin és indiános könyveket újraolvasni, a netet böngésztem. (Kérem, a sznobok kíméljenek! Szédülve és enyhe hányingerrel küszködve kizártnak tartom, hogy Knut Hamsun- vagy T. S. Eliot-köteteket bújna bárki épeszű ember. Ha akad ilyen mégis, kérem, írja meg nekem e-mailben, hogy milyen életet kell élnem ahhoz, hogy gyakran használhassam azt a kifejezést, „kauzalitás”.)

Na, de a Medveölő fiáról továbbkanyarodnék mindjárt a közbeszédre, mely – ellentétben Szinnai Tivadar kiváló Karl May-magyarításával – ma oly primitív, alpári és közönséges, hogy az ember akkor döbben csak rá igazából, ha régi dolgokkal szembesül.

Mert hát a jelenben ebben élünk, ebben lubickolunk, s már észre sem vesszük hőfokát, úgy fortyogunk benne, mint a legendás béka, amelyet a fazék vízben meg lehet főzni, nem veszi észre, ha a hőmérséklet csak lassan emelkedik.

A színvonal is éppilyen lassan ereszkedett egyre lejjebb és lejjebb az évtizedek alatt, és a hasonlat akkor is áll, ha a tudomány azóta bebizonyította, hogy ez a békás sztori humbug.

Érdekességképpen belenéztem egy 1990-es Nap-keltébe. Valami elképesztő kontraszt a jelennel. Szakállas pofák okoskodnak, rosszul szabott öltönyök, kiálló ádámcsutkák, harmincason bácsinak kinéző fazonok, mindenki sovány, de mégis valahogy jó ezt elnézni. Azoknak ott nem volt közük az átlagember világához. Ez rögtön lejön. S a mai néző fejében óhatatlanul ott motoszkál: most biztos jobb, hogy a képernyőn beszélőknek van közük és kapcsolódásuk a tömegekhez? Azt hiszem, a megoldás kulcsa ott van, hogy egy oly világ határvonalán állunk – ülnek a szakállasok –, melyben a tömegnek semmi beleszólása, semmi ráhatása, semmi véleménye nem lehetett, épp ezért megfelelni se kellett neki.

Ez persze nem jó. De az se, hogy Kukutyin Béláné odaböfögheti a miniszter posztja alá: „Maga barom!” Azaz dehogyis: „Te egy barom vagy.”