A bontott csirkétől a Radírpókig
Épp egy régi interjút néztem Csukás Istvánnal, melyben arról beszélt, hogy milyen volt – a szintén zseniális – Alfonzóval forgatni, amikor egyszer csak olvasom, hogy Sajdik Ferenc elment.
Igen, tegnap ismét elment közülünk egy zseni. Meghalt Sajdik Ferenc.
Nem hiszem, hogy magyarázni kell, hogy ki ő és mi ő, akinek mégis, az bújjon egy kő alá. Annak nem való szellemi élet, sőt, maga a valóság, a létezés se.
Nekem az első élményem vele kapcsolatban nem is Gombóc Artúr, Festéktüsszentő Hapci Benő, Radírpók meg a többi fura, kicsit bizarr, de szerethető figura, vagy akár a Ludas Matyi – amit gyerekfejjel olvastam, nem is tudom, hogy miért –, hanem a bontott csirke.
Igen, a bontottcsirke-reklám!
Ja, igen. A generációs különbségek.
Szóval: 1967-től kezdve lehetett bontott csirkét vásárolni, ezt a baromfifeldolgozás fejlődése tette lehetővé. Korábban csak élő csirkét vásárolhattak a kedves vevők. És ezt a – ma alapvető – terméket reklámozta az a kis abszurd, melynek kétféle változata maradt fenn. Az asszony cekkert nyom az ura kezébe, aki elmegy élelemért, majd trükkös módszerekkel szürreális vadakat ejt, húzza haza büszkén, mire a neje pergő nyelvű hadarással szidalmazza, melyből csak annyi vehető ki a végén: „Nem megmondtam, hogy bontott csirkét hozzál?”
Imádtam! Óvodás voltam, nem sokat értettem sem belőle, sem a világból, csak azt éreztem, hogy ez valami más, valami fura.
Igen, idegesítő, de varázsos. Vártam, hogy vége legyen a Szobi szörpnek meg a Traubinak, s végre ez jöjjön. Jöjjenek azok a rajzok!
Egyébként Csukás István írta. Igen, ezt is. Tudták? Én csak most tudtam meg.
Szóval nekem első élményként nem a Pom Pom volt – ha mégis, akkor már inkább Gombóc Artúr, ő volt az igazi fazon –, hanem a bontott csirkék. Amúgy – szerintem – valahol itt indulhatott Gombóc Artúr karrierje.
De a világra rácsodálkozásomban mindig elkísért. Kis túlzással együtt haladtunk. Ezekkel a Sajdik-rajzokkal. Ha valami furcsa ám érdekes került látószögembe, valahogy mindig a környéken sertepertélt. Kedvenc Delfin-könyvem, a Pöttöm-Nagy Kázmér illusztrátora is, naná, hogy ő volt. Fura történethez és hőshöz fura illusztrációk. Lehet, velem van a baj.
A Ludas Matyit – most utólag megfejtettem – azért élvezhettem már nyolc-tíz évesen, mert noha politikai élclapnak szánták, igazán komoly politika úgyse volt, nem is lehetett benne. Sorban kell állni a Közértben, a főnök plusz titkárnő, nyugati valuta menőbb, mint a román lej. Kb. ez volt a szint. A rajzok viszont viccesek voltak. Kedveltem nagyon. Lehoczki – a szem nélküli karakterek mestere – meg a Sajdik volt a kedvencem. Előbbihez kapcsolódik a szintén zseniális Pincérfrakk utcai cicák, Sajdikhoz meg később annyi, hogy felsorolni is nehéz. Még akkor is, ha a fele Pom Pom. Ja, meg Várnai György. Na jó, de hát ott elég, ha csak annyit mondok: Frakk.
Kedveltem a Ludast. Azt hiszem Árkus József volt az utolsó vicces kommunista.
Aztán pár év eltelt, s az Esti Mesében már ott volt Pom Pom. Rendezte Csukás István. Ki más? Ahogy mellesleg a bontott csirkéket is ő. És ezek már kitörölhetetlenek a magyar kultúrtörténetből. (Előtte ment a tévétorna, aminek főcíme szintén kicsit fura és izgalmas rajzfilm volt, hát persze, hogy az is Sajdik Ferenc.)
De ha már Esti mese. A TV maci 1963-ban indult hódító útjára az emberi szívekbe. 1981-ben lecserélték és modernizálták. 1983-ban megint kicsit változtattak rajta – én már csak erre emlékszem igazság szerint –, majd 2012-ben menesztették a Foky Ottó-féle bábot, „megújították”, nem egyedül ül le esténként a képernyő elé, hanem testvérével, és a kor szelleméhez igazodva már számítógépezik. (Hogy minek? Ezt nem fogom fel. Nem azért ülteti a szülő a gyereket a mese elé, hogy végre ne gépezzen? Meg amúgy is, egy mesének nem kell korszerűnek lenni. Aladdin se korszerű meg a Jégvarázs se.) Utálta is mindenki, így hát négy hónap után levették a képernyőről, és újra elfoglalta a korábbi helyét Foky Ottó figurája. Mert a hagyomány fontos és a minőség sose avul el.
Ahogy Sajdik meg Csukás is örök.
S ha valaki Gombóc Artúrt meg merészeli modernizálni, az megérdemli, hogy visszaállítsák kedvéért a köztéri botozást.
Sajdik Ferenc, a nemzet művésze 95 éves volt. Mindig emlékezni fogunk rá.
