Szeretet vagy gyűlölet

Felemelő volt a digitális polgári körök országos találkozóján a Papp László arénában átélni a 23 évvel ezelőtt, 2002-ben létrejött polgári körök újjászületését, mert szinte remegett a levegő az arénát betöltő térerőtől, ami a jelen lévő közel tizenkétezer emberből áradt. Kicsit sántít a hasonlat, de igaz: ugyanaz a gyökérzet, ugyanaz a tő, ám a most kihajtó sarjak egészen mások: erőteljesebbek, tüskésebbek, de mégis nagyon szépek. Másképpen mondva, ez az új mozgalom keményebb, dinamikusabb, elszántabb, harciasabb, de ilyennek is kell lennie, mert eltérően az akkori helyzettől, most a szeretet és az összefogás ereje önmagában kevés. Annak idején ez elég volt a méltatlan vereség elviseléséhez és az együtt maradáshoz, a remény föl nem adásához. Most azonban több kell, mert a szeretet és a remény hadának nap mint nap meg kell küzdenie a gyűlölet, a hazugság és az árulás hadával. Győznie kell, de úgy, hogy közben ne szennyezze be a lelkét.

Fodor Gábor volt SZDSZ-es miniszter írja az Indexen megjelent cikkében: „Olyan mértékű gyűlölet és előítélet él egymással szemben a különböző politikai táborokban, hogy bármit hajlandóak feltételezni a másikról. A Tisza szerint börtönbe kellene zárni a Fidesz vezetőinek és támogatóinak jelentős részét, a Fidesz–KDNP pedig idegen ügynököknek, külföldiek zsoldosának tekinti Magyar Péteréket, akik elárulják a hazájukat. A baloldal a tizenöt éve tartó sikertelenségét hosszú ideje egyre agresszívabb retorikával kompenzálja, miközben a jobboldal meggyőződése, hogy a sikereinek egyik titka az örök harc, a konfliktusok kiélezése. Annak az állandó bizonyítása, hogy ellenfelei alávaló hazaárulók.”

A szembenállás hevességét és az ellentétek feloldhatatlanságát nem vitatom, azonban igazságtalannak tartom az effajta egyrészt-másrészt leegyszerűsítést, hiszen bizonyítani lehet a jobboldali közszereplők túlnyomó többségének megnyilatkozásaival, a hétköznapi emberek úgymond „kommentjeivel”, magyarul hozzászólásaival, hogy ha egy intenzitási skálán a gyűlölet fokát a tiszásoknál százra tesszük, akkor a jobboldaliaknál ez a skála tízes fokát sem éri el. Az az igazság, hogy egy-két harcostól eltekintve a patrióta jobboldal szinte genetikai forrásból adódóan alkalmatlan a rendszerszintű gyűlölködésre. És ennek az az oka, hogy e népnek kivételes tehetsége van a szeretetre alapozott, ugyancsak rendszerszintű összefogásra, amit a legszebben és a leglátványosabban a békemenetek jelenítettek meg.

Egészen bizonyos vagyok abban, hogy az október 23-án esedékes békemenet, ha valóban elszánjuk magunkat, és valóra váltjuk Orbán Viktor miniszterelnök ebbéli reménykedését, soha nem látott számú résztvevővel számolhat.

Mi ugyanis a harcot másképpen vívjuk. A gyűlöletre gyűlölettel, a rágalomra rágalommal, a fenyegetésre fenyegetéssel válaszolni nemigen tartozik a jobboldal fegyverrendszerébe. A mi harceszközeink a legtágabb értelemben vett szeretetre alapozott összefogásból erednek, ebben viszont világbajnokok vagyunk.

Ezért az sem fontos igazán, hogy az árulás és hazugság hadát hogyan és milyen mértékben tudnánk a magunk eszközeivel megtéríteni, mert ezt jól látja Fodor Gábor, azok megtéríthetetlenek, hanem az a kérdés, hogy amint már párszor megtettük, képesek leszünk-e egymásnak ezúttal is annyi hitet adni, amennyi a győzelemhez kell. De hát miért ne tennénk, ha kiemelkedő tehetségünk van hozzá?