A Mehringer gyerek meg a lázadás
Azt mondja a Mehringer gyerek – akit folyton összekeverek Azahriah-val, mert pont olyan egyenbajsza, és egyenboglya feje van –, hogy „Újságírónak és művészembernek az a dolga, hogy legyen egy örök ellenzéki.”
Nézem a videóbejátszást, az átszellemült fejét, és látom, hogy ezt ő tényleg őszintén el is hiszi. És ennek egy, egyetlenegy oka van, hogy annyira kölyök, annyira a jelenben él – és persze műveletlen –, hogy csak a rövidtávú horizontokat látja.
Az már más kérdés, hogy mivel komoly alkotásokra képtelen, így csak a szembenállás, az örök hőbörgés szemében a teljesítmény.
Pedig legyünk őszinték azt mondani, hogy NEM, erre egy gyerek is képes. „Nem eszem meg a sóskát, mert anya mondja!”. „Az óvónéni azt mondta, hogy csendespihenő, de én lázadok! Le a hatalommal, le az óvónénivel!”.
Ez lenne a lázadás?
De egyáltalán a lázadás miért érték? Önmagában miért pozitívum? Ha működik a garázsajtó, mert beszerelte a szakember, akkor nekem azt meg kell változtatnom, hogy ne mondhassák azt, besimultam a rendszerbe? Mekkora baromság ez?
Vajon az igazi művészek – tehát nem a Mehringer gyerek szintjét értem ez alatt – mindig minden pillanatban szemben álltak valamivel, és aki szembe jött, és nem volt hajléktalan, annak azt mondták: Fuck?
Voltaire – aki a gimnáziumi tankönyvek szerint is – nagy lázadó volt, és munkássága szellemi értelemben is hozzájárult a történelem legnagyobb (legkártékonyabb) rebelliójához, a francia forradalomhoz, annyira volt független és a hatalom ellen, hogy hosszú ideig Frigyes, porosz király udvarában vendégeskedett, aki nagyra értékelte szellemi munkásságát. Ha mai terminussal akarunk élni, felvesszük hozzá a bézbólsapkát s elkezdünk mutogatni, akkor mondhatjuk, hogy a hatalom fizette, az adta neki a lóvét, és kitartotta. De Voltaire nem volt szemérmes, és igen jó viszonyt ápolt Nagy Katalin orosz cárnővel is. Kiterjedt levelezésükben az utókor nem talált egyetlen „Fuck monarchia”, „K1G”, illetve „Le a cári hatalommal, lázadj a rendszer ellen!” kitételt se.
De ha már zene. Joseph Haydn támogatói közé tartozott Maria Josefa Hermenegilda Esterházy hercegné, a zeneszerző legfontosabb patrónusa az Esterházy-udvarban. Ő volt az Esterházy-család azon tagja, aki leghűségesebben támogatta Haydnt, s az udvarban betöltött szerepe révén biztosította a zeneszerzőnek a munkához és alkotótevékenységhez szükséges feltételeket. (Többek közt a pénzt). És hát József Attila is elfogadta a Hatvany Lajos báró pénzét. Ahogyan Örkény is.
De hagyjuk a történelmet. Nézzük a jelent, a közelmúltat!
Azok a zenészek-írók, akik az Antall-korszakban támadták a kormányt, később a Horn- vagy Medgyessy-korszakban a baloldalt támadták? És lázadtak ellene? Nyilvánvalóan nem. És ha – ilyen be ne következzen – a mai ellenzék győzne, a Mehringer gyerek hirtelen Orbánt kezdené dicsérni? Kétlem.
De hát tudjuk ezt. Ha Bárdos Deák Ágnes a Kontroll csoportból évtizedeken át ír a Magyar Narancsba, ő független, ha Pozsonyi Ádám a Demokratába, akkor ő kiszolgálja a hatalmat.
