A világrendszerváltás geopolitikája
A jelenleg zajló világrendszerváltás, azaz a nagytereken alapuló többpólusú világrend kialakulása számos olyan kérdést vet fel, amelyek már száz éve is foglalkoztatták a geopolitikához értőket. A tengeri és a szárazföldi elemre berendezkedő nagyhatalmak konfliktusa, a globális nyitottság és a kontinentális zártság ellentéte, valamint a nagyobb tereket befolyásuk alá vonó vezető eszmék jelenléte akkoriban is felmerült.
A kontinentális Európa első modern geopolitikai gondolkodója a bajor hadsereg tüzértisztje, a nyugati front tábornoka, Karl Haushofer (1869–1946) hadtörténész volt, aki 1908–1910-ben a feltörekvő császári Japánban végzett kutatásokat mint a német követség katonai attaséja, majd obsitba vonulása után a geopolitika professzora lett a Müncheni Egyetemen.
A geopolitika atyja
Az 1920-as és 1930-as években könyveivel, tanulmányaival és Zeitschrift für Geopolitik című kurrens lapjával szerzett jelentős befolyást. 1928-ban egy gyűjteményes kötetben, amely A geopolitika építőkövei címet viselte, úgy írt, hogy „a geopolitika a politika földrajzi meghatározottságainak tudománya”, és mint ilyen a földrajzi alapok, a politikai földrajz és az ezekből származtatható térszerveződéseknek, köztük az államoknak, valamint azok egymáshoz való viszonyának tanulmányozására szolgál. 1936-ban A geopolitika mint minden térrend alapja cím alatt némi földrajzi determinizmussal élve egyenesen azt fogalmazta meg, hogy „a geopolitika a politikatudomány alapja”. Haushofer hatása igen jelentős volt. Honfitársa, Carl Schmitt, aki hozzá hasonlóan a weimari Németország ellenzékét alkotó „konzervatív forradalom” mozgalmához tartozott, úgy vélte, hogy ő volt „a geopolitika tudományának atyamestere”.
A náci hatalomátvétel után igyekeztek kisajátítani eredményeit, noha apósa zsidó származású volt, egyik fiát a Gestapo meggyilkolta, őt magát pedig Dachauba internálták. A legtöbb áthallásra utolsóként megjelent műve szolgált rá, amit 1941-ben jelentetett meg, Kontinentális blokk: Közép-Európa, Eurázsia, Japán címmel, és a Japánnal kötött 1936-as antikomintern-paktum, valamint a Szovjetunióval aláírt 1939-es megnemtámadási szerződés térpolitikai következményeinek továbbgondolása volt.
Haushofer nemcsak a geopolitika tudományáról, a határok jelentőségéről és az úgynevezett pánrégiók és a hozzájuk tartozó páneszmék befolyásáról értekezett sokat, hanem a tengeri hatalmak jellegzetességeiről is. Érdeklődése minden bizonnyal Japánnal kapcsolatos tapasztalatainak idejéből származott: Németországba való visszatérésétől 1943-ig írott 32 nagyobb műve közül tíz japán tematikájú volt, és három kapcsolódott a Csendes-óceán térségéhez. Figyelme, mint német geopolitikai gondolkodóé, különösen Mitteleuropára terjedt ki, de élénken érdeklődött Tibet iránt is.
Visszatérve geopolitikai szemléletének alakulásához, az a szoros földrajzi–politikai összefüggésekből indult ki. Úgy vélte, hogy adott egyfelől „az óceáni gondolkodás, amely a cseppfolyósság fölényén alapul”, másfelől viszont „az Óvilág központi sztyeppebirodalmának ősrégi téreszméje”. A tengeri és szárazföldi geológiai körülményekből eredő politikai ellentéteket 1937-ben írott Világtengerek és világhatalmak című könyvében végül az „óceáni és kontinentális ellenfelek” párharcába sűrítette. Úgy gondolta, hogy a tengeri eszmék szívósabbak, gazdaságilag erősebbek, ennek tudható be, hogy a szárazföldi hatalmak az I. világháborúban vereséget szenvedtek; ezek között nemcsak a központi hatalmak országait nevesítette, hanem Oroszországot, sőt Kínát is. Haushofer „kontinentális blokkja” a Rajnától a Távol-Keletig ért, politikai szempontból pedig a világtengereket uraló angolszász liberalizmussal állt szemben. Ebből a térpolitikai konstellációból kiindulva 1931-ben azt prognosztizálta, hogy „Eurázsia úgy tűnik majd föl, mint az Óvilágon belüli óceáni és kontinentális páneszmék jövendő csatatere Közép-Európában, helyileg a Visztula, a Duna és a Rajna között”. E gondolat rendkívül nyugtalanító aktualitását nem szükséges magyarázni.
Övezetek és utak
Míg a tengeri hatalmak világtörténelmi célja a szárazföldiek feldarabolása, körbekerítése és elszigetelése, addig a kontinentális hatalmak minél nagyobb és területileg összefüggő tömböket szeretnének létrehozni, amelyeket infrastrukturálisan igyekeznek összekötni. Amint Haushofer egyszer fogalmazott, „a szárazföldi hatalmak tértágító törekvései” örökké szembekerülnek „a tengereket átfogó szigetnépek szigetbirodalmaival”. Nem túlzás a jelenlegi geopolitikai folyamatokat is megállapításainak tükrében szemlélni, mondjuk a világ kétszáz országából százötvenet tömörítő, kínai kezdeményezésű Övezet és Út (Belt and Road Initiative, BRI) csökönyös angolszász elutasításával kapcsolatban.
A 2013-ban meghirdetett Övezet és Út kezdeményezés, avagy Új Selyemút program egyértelműen az eurázsiai szárazföldi kapcsolatrendszer létrehozására irányul, mégpedig hat gazdasági folyosón keresztül (ezenkívül egy tengeri útvonala van). Ezek több mint hatvan országot kötnek össze, mégpedig a Kína–Mongólia–Oroszország, Közép-Ázsia–Nyugat-Ázsia, Kína–Indokína, Kína–Pakisztán és Banglades–Kína–India–Mianmar relációban, valamint az Új-eurázsiai Híd nemzetközi vasútvonallal, ami a kelet-kínai Lienjünkangtól egészen Rotterdamig vezet, összekapcsolva Kínát, Kazahsztánt, Oroszországot, Belaruszt, Lengyelországot, Németországot és Hollandiát. Mindebben eltéveszthetetlenül felismerhető „az ősi sztyeppebirodalmak fő tengelye” (Karl Haushofer). Vele szemben ellenprojekt is fut: az egyértelműen tengeri karakterű, jobbára virtuális Kék Pontok Hálózata, amelyben 2019 óta az USA, Nagy-Britannia, Ausztrália és Japán vesz részt, amelyekhez Tajvan és a Három Tenger kezdeményezés is csatlakozott. Ezen a hálózaton alapul a 2022-ben létrejött Globális Fejlesztési és Beruházási Partnerség, amely a G7-ek ajánlata a globális Délnek, illetve ott lenne az India–Közel-Kelet–Európa Gazdasági Folyosó, amely nyíltan a BRI megkerülésére irányul, de a közel-keleti fejlemények akadályozzák építését.
Páneszmék és nagyterek
Haushofer állapította meg 1931-ben megjelent A páneszmék geopolitikája című művében, hogy világszerte úgynevezett páneszmék motiválják a nagyobb terek várható integrációját. Definíciója úgy hangzott, hogy „a páneszmék a népeket átfogó, mindenre kiterjedő célok, amelyek térbeli megtestesülésre törekszenek, páneszmékként csak azokat az eszméket fogadhatjuk el, melyeket kulturális küldetés hordozóiként fognak fel és egész földrészeket egyesítenek kulturálisan, politikailag és gazdaságilag”.
A nagyobb páneszmék között számba vette a következőket: az 1901-ben alakult Ausztrál Államszövetség kerete, a legkülönfélébb népek kezdeményezéséből álló ázsiai egység eszméje, az 1900 óta rendszeresen megrendezett Pánafrika Kongresszus, az 1922–23-ban életre hívott Páneurópa Mozgalom, a Csendes-óceán térségét egyesíteni szándékozó, 1912-től működő Panfacific Union, a pániszlám törekvések, valamint az eurázsianizmus. Utóbbiról azt tartotta, hogy valójában „egy hatalmas eurázsiai platóni idea leple alatt elmormolt nagyon is e világi pánszláv, nagyorosz vagy bolsevik beszéd”. Külön részletezte, hogy „a páneszmék közül a nagyhatalmakat foglalkoztató legerősebb kettő a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok. Az orosz elképzelés tisztán szárazföldi indíttatású, de transzkontinentális is. Az USA pánnézeteiben egy kontinentális páneszme testesül meg, méghozzá az »Újvilág« eszméje, valamint egy óceánokat átölelő »pacifikus« gondolat.”. Mindebből az következik, hogy a páneszmék jól láthatóan földrajzi és kulturális egységek létrehozatalára irányulnak, amelyek az egyes földrészeket a rajtuk élő civilizációkkal együtt integrálják, nagyjából a következők szerint: Afrika, Ázsia, Európa, Észak-Amerika, Dél-Amerika, Óceánia. Haushofer maga is úgy látta, hogy „a páneszmék földrajzi határokon átívelő nagytérgondolatok”.
Az atlanti világrend és az eurázsiai nagytérrend egymással szemben álló integrációi jól kivehetők: előbbi kereteit a XX. század második felében alakult nemzetközi szervezetek adják (Európai Unió, IMF, NATO, Világbank), amelyhez az Egyesült Államok új biztonságpolitikai alrendszerei társulnak (AUKUS, Quad), utóbbi pedig számos, több átfedéssel bíró, sőt immár egymással konvergáló, újabban alakult fórumba szerveződik (ASEAN, Eurázsiai Gazdasági Unió, Sanghaji Együttműködési Szervezet, Türk Államok Szervezete). Míg az előbbi alapvetően angolszász-tengeri dominanciájú szövetségi rendszert jelent, addig utóbbi kelet-eurázsiai fókuszú szárazföldi karakterrel bír. Ezzel körvonalazódni látszanak a Haushofer által pánrégióknak nevezett nagyterek, de az is, hogy a tengeri hatalmaknak érdekükben áll megakadályozni az egységes eurázsiai kontinentális blokk kialakulását, annál is inkább, mert a jelenlegi feszültséggócok (Tajvan, Ukrajna) éppen az „eurázsiai szakadási zóna peremterületein” találhatók, ahogyan Haushofer nevezte őket egy évszázaddal ezelőtt.
