Egymásért tűzbe mentünk volna

– Először is lejátszunk egy dalt. Ismerős? Előjönnek a múltbeli emlékek?

– Ha jól emlékszem, ez egy szurkolói induló volt.

– „DJ Szeiler produkció”: kapusuk, Szeiler József és az akkori Fradi-csapattagok előadásában a Na, na, na, hej, hej, hej, Ferencváros.

– Tényleg! Halványan már dereng valami. Benne voltam a csapatban a vokalisták között, de nem nagyon erőltettem meg a hangomat.

– Ezek szerint nem voltak olyan tervei, hogy egyszer énekes vagy DJ lesz a foci után. A zenei vonal nem volt pálya?

– Nem igazán, pedig tehetségem akár lehetett is volna, mert nagypapám kántor volt, nagyon szépen zongorázott és énekelt, sajnos a családból senki nem örökölte ezt tőle, pontosabban anyukám egyik testvére lett szintén kántor, de nálam nem jött sajnos a zenei érzék.

– Azért is nosztalgiázunk, hiszen az FTC nemrég nagyszabású gálavacsorával ünnepelte a harminc, illetve az öt évvel ezelőtti Bajnokok Ligája-csoportkörbe jutott csapatokat. Érdekes, hogy az 1995-ös sikerük után húsz év eltelt, míg a Fradi újra eljutott a BL-csoportkörig. Miért sikerült akkor, harminc éve, és miért kellett utána ennyit várni?

– Harminc éve azért sikerült, mert nagyon jól összeválogatott játékosok alkották a csapatot, a Fradi utánpótlásából sorban jött generációnként két-három meghatározó játékos. Ha a fölöttem lévő korosztályt nézem, ifj. Albert Flóri, Nagy Zsolt, Balogh Tamás, utána jött Wukovics László, Báder János, Szűcs Misi, aztán következtünk mi, Hajdu Attilával, egyből utánunk Hrutka János, Zavadszky Gábor, Lisztes Krisztián, Vincze Ottó. Az akkori csapat gerincét a Fradi utánpótlásából érkezők alkották, és nagyon jó játékosok is igazoltak hozzánk, Nyilas Elek, Kecskés Zoli vagy éppen Goran Kopunović, illetve Zoran Kuntić személyében. Erős, jó közösség jött össze.

– A híres ’95-ös Fradi csapat igazi erejét mi adta, mi játszott szerepet a sikerben?

– Nagyon jól ismertük egymást serdülőkorunktól kezdve, együtt nőttünk fel és együtt szedtük a labdát Nyilasi Tibiéknek, olyanfajta kapocs volt köztünk, hogy tűzbe mentünk volna egymásért. És külön kaszt volt Simon Tibor, aki képes volt az elbizonytalanodottakat bátrabbá tenni. Olyan egység volt a csapaton belül, amit, azt gondolom, valószínűleg ma már nem lehetséges megteremteni, hiszen most már leginkább a világ minden tájáról érkező légióssereg van, ez már egy más világ. A fociban többnyire légiósokkal oldják meg, hogy eljussanak bajnoki címekig és nemzetközi kupagyőzelemig. Azt szoktam mondani, visszahozni nem lehet a múltat, a zsinóros telefonok kora is lejárt, ma mindenki okostelefont használ.

– A ’95-ös volt az utolsó év az úgynevezett Bosman-szabály bevezetése előtt, Európában addig jellemzően mindenki a hazai és saját nevelésű játékosokra épített, mivel a külföldi labdarúgók számát korlátozták, egészen az Európai Bíróság 1995-ös ítéletéig. A BL-csoportban például azzal az Ajax Amsterdammal kerültek össze, amely végül döntőig jutott, csupa holland sztárral. Manapság egy hasonlóan magyar többségű, saját nevelésű csapat eljuthatna ilyen szintre?

– Valószínűleg nem. Az Ajax sem tudja azóta megismételni azokat a sikereit, hiába van elismert akadémiája. Lehet szeretni vagy sem a mostani világot, viszont alkalmazkodni kell hozzá.

– Ha választhatna, hogy inkább több magyar játékos legyen-e a pályán, vagy a következő években is stabilan csoportkörös legyen a Fradi, mire „ösztönözné” a klubját?

– Ha az a kérdés, miért megyek ki meccsre a stadionba, akkor azért, hogy mondjuk Tóth Alexet, Varga Barnit, Gruber Zsombort lássam; persze vannak légiósok, akik ugyanúgy hozzátesznek a játékhoz, mint ők. Azért én a több magyarra szavaznék, és bár lehet, hogy nem minden évben jutnánk el a csoportkörig, akkor is, a magyar játékosokat szívesebben látom a pályán.

– A BL-csoportkörük után viszont nem az jött, amit mindenki remélt, hogy a Fradi hosszú éveken át meghatározó szereplője lesz a nemzetközi sorozatnak és a magyar bajnokságnak is. Ehelyett nehézségekkel teli évek következtek, kamubefektetőkkel, bajnokságból való kizárással és nehéz visszajutással, a szintén zavaros angol érával, amit csak a Kubatov Gábor fémjelezte új korszak zárt le. Amikor még Fradi-játékos volt, milyen körülmények uralkodtak a klubnál? Hogyan kell elképzelni egy BL-szereplő, bajnoki címvédő életét?

– A 90-es évek végén jellemzően – nem csak nálunk, minden hazai klubnál – fizetés- és prémiumcsúszások, elmaradások voltak. A vadkapitalizmus idején ígérgetni mindenki tudott, teljesíteni már kevesebben. Nem voltak átlátható gazdasági viszonyok, nem mindig volt világos, ki a valóban tőkeerős. Nehéz időszak volt. Mindenki a saját eszközeivel próbált meggazdagodni, bevételt generálni, ilyen volt sportfogadás is, de nem szeretnék senki felett pálcát törni. Sokan küzdöttek akkoriban megélhetési gondokkal még a labdarúgásban is, ami pedig elvileg kimondottan jó kereseti lehetőséget nyújtó sportág.

– Ilyen körülmények között és lejtmenet mellett mi tartotta a pályán?

– Nagyon egyszerű: ehhez értettem. Jó lett volna, ha gyerekként az iskolában kiderülnek egyéb képességeim, lehettem volna mondjuk matematikus, de nem volt meg hozzá a tudásom. A fociban valahogy mindig dicsértek, gyors voltam, nem sérülékeny, észszerűnek tűnt, ha tehetséges vagyok, még többet gyakorolok, messzebb juthatok. Nem volt alternatíva, nem kínálkozott más út.

– Kellett hétről hétre az adrenalinlöket, amit a meccsek adtak?

– Igen. Jólesett sok ember előtt játszani, utána velük ünnepelni. Szerencsések voltunk, mert legtöbbször nyertünk, ezért jó volt kimenni az utcára mérkőzés után. Vereség esetén azért az ember került bizonyos helyeket…

– Ugyanakkor akkoriban tényleg sztárok voltak, a BL-meccsek előtt sátoroztak emberek a stadion mellett jegy reményében, film is készült a csapatról. El tud képzelni itthon hasonló felhajtást egy klubcsapat körül?

– Biztos vagyok benne, hogy újabb Bajnokok Ligája-sikerrel ez megismétlődhetne, a válogatotthoz hasonlóan 60 ezer ember simán kimenne a meccsre, a Groupama Aréna biztosan kicsi lenne.

– A jelenlegi leghíresebb magyar játékost, Szoboszlai Dominikot milliók követik a közösségi médiában, önöknek ilyen lehetőségeik nem voltak. Akkoriban miben nyilvánult meg a népszerűség?

– Valóban nehéz összehasonlítani a két korszakot, hiszen akkor még sms sem volt, nemhogy közösségi média. Ugyanakkor volt időszak, amikor én is kaptam úgy napi száz levelet. Hogy ez soknak vagy kevésnek számított-e, azt ma nehéz megítélni.

– Milyen típusú leveleket?

– Kértek aláírást, fotókat, és igen, értem, mire gondolnak, szerelmes levelek is érkeztek. Szégyellem, viszonylag kevésre válaszoltam.

– Szívek törtek össze…

– Valószínűleg igen. Sokan akkor esetleg megsértődtek rám.

– Említette a harminc évvel ezelőtti Fradi kapcsán az egységet, összetartást. A csapaton belül ki volt hatással önre, ki motiválta leginkább? Talán a mai napig Simon Tibi hevületét szoktuk emlegetni és idézni egy-egy mondatát…

– Mindig is a csöndesebb játékosok közé tartoztam, gondolkodással próbáltam a pályán is érvényesülni. Tibi az erejével, a határozottságával dominált, ami könnyebbséget jelentett nekem is, tőle féltek az ellenfelek, én sokszor csak felszedtem azokat a labdákat, amikért ő megküzdött és lefoglalta az ellenfelet. Csapaton belül talán Albert Flórit mondanám, sokszor beszélgettünk, nagyon kedveltem, illetve Keller Józsi hátul próbált irányítgatni.

– Hogyan tüzelte magát egy-egy meccs előtt? Ezek szerint nem Simon Tibi-módszerekkel.

– Szerettem a meccs előtt egy órával felkészülni. Sokat „skáláztunk” a folyosón, tehát fejeltünk egymásnak, passzoltunk, dekáztam, gimnasztikáztam. Soha nem spannoltam magam agresszívabban, úgy, hogy a falat döngetem. Fontosnak tartottam, hogy minél jobban bemelegített állapotban kerüljek a pályára, hogy ne húzódjak meg, ne sérüljek meg.

– Az akkori körülmények között, első magyar csapatként a legrangosabb európai sorozatba jutottak. Most már itthon is megvan az infrastruktúra, az akadémiai rendszer, a stábtagok száma is hasonló, mint egy nagyobb nemzetközi klubnál. Minden adott lenne, hogy eljussanak a magyar csapatok a nemzetközi kupák főtáblájára. A Fradin kívül mégsem sikerül. Könnyebb volt régebben kitörni, kiharcolni a stabil játéklehetőséget a hazai élvonalban, eljutni nemzetközi porondra?

– Azt gondolom, hogy igen, hiszen sokkal kevesebb volt a légiós egész Európában. Manapság a világ minden pontjáról érkeznek, rengeteg a tehetséges gyerek, a futball folyamatosan fejlődik. Hiába jobbak a feltételek, a cipők, gyorsabbak a játékosok, a merítési lehetőség is nagyobb. Ezért nem hiszek abban, hogy lehet még egy Aranycsapatunk, nem gondolnám, hogy a közeljövőben hasonló együttesünk lenne. Vagy újabb aranylabdásunk. Szerencsésnek tartom magam, hogy ismerhettem Puskás Öcsit, Buzánszky Jenőt, Grosics Gyulát. Öcsi bácsi mindig azt mondta, azért lehetett Aranycsapat, mert egy időben öt világsztár született: a Kocsis, Czibor, Bozsik, Hidegkuti, Puskás ötösfogat. Emlékszem, mindig megjegyezte: te is játszhattál volna köztünk, akkor is világbajnoki döntőig jutunk. Reméljük, lesz még hasonló kedvező csillagállás, jelenleg Szoboszlaiból kéne még négy, és akkor talán mi is még sikeresebbek lehetnénk.

– Puskás még szövetségi kapitánya volt a válogatottnál is.

– Nemcsak onnan ismerjük egymást, hanem járta a meccseket, sokszor eljött hozzánk is. Emlékszem, Jenei Imre volt a kapitány, igyekezett haladni a korral és kitalálta, hogy ne csak előrerugdossuk labdát, hanem koncentráljunk hátul a labdatartásra. Nem mindig valósítottuk meg az elképzelést… Klasszikus sztori, egyik meccs előtt Öcsi bácsi, aki semmit nem tudott erről az utasításról, bejött az öltözőbe, és mondta: hagyjátok azt a hátul passzolgatást, rúgjátok előre a csatároknak, majd megoldják. Nyilván náluk elképzelhetetlen volt, hogy Lantos meg Lóránt hátul passzolgasson… Öcsi bácsi nagyon szerette a futballistákat, öröm volt a közelében lenni. Egyébként szerencsés vagyok, mert a Fradiban szinte csak legendákkal dolgozhattam, fantasztikus edzőink voltak, serdülőben és aztán felnőttben, Rákosi Gyula, Nyilasi Tibi – aki nekem is példaképem volt –, Novák Dezső, és még sorolhatnám… A maiak közül nehéz számomra kiemelkedő edzőt megnevezni, aki megreformálná a magyar labdarúgást, nem hiszem, hogy eljött volna az a személy. Azt gondolom, Marco Rossi kihozza a maximumot abból a válogatottkeretből, ami rendelkezésére áll.

– Ha már 90-es évek és vadkelet, mennyire voltak tudatosak a labdarúgók? Anyagilag azért, ha megkapták a fizetést, jobban éltek a társadalom többségénél, mennyire tudták felépíteni a civil életüket?

– A legtöbb srác szegényebb körülmények közül érkezett. Mi reggeltől estig csak fociztunk, nem számított más az életünkben. És a szüleim sem fogalmaztak meg olyan elvárást, hogy kitűnő tanulók legyünk. Amikor a Testnevelési Főiskolára jártam sportmenedzser szakra, ott is elmondták, az amerikai profi ligákban szereplő játékosok 70 százaléka elszegényedik, mert nem tudja feldolgozni, amikor vége a karrierjének, nem tudja kezelni a vagyonát, és mellette rossz tanácsadók is veszik körbe. Én sem voltam okos befektető, nyelviskolától kezdve focisuliig mindenem volt, de egyik sem hozta meg azt az eredményt, ami kellett volna. Albert Flóri hívására hat évig edzősködtem a Fradi-utánpótlásban, nagyon szerettem, de a korábbi aktív keresetemhez képest óriási különbség volt, mellette egy sportközpont üzemeltetésén dolgoztam. Apukám tanácsára lettem végül biztosítási alkusz.

– A befejezés mennyire volt nehéz, mégiscsak az ország egyik legnépszerűbb játékosa volt…

– Abból a szempontból már nem volt nehéz, hogy nem éreztem jól magam a pályán. A szervezetemet jobban megviselte fizikailag a leállás, de egy év után az is helyrejött. Az összes nehézséget az jelentette, hogy megtaláljam a helyem az életben. És azt hiszem, szerencsés helyzetben vagyok, még mindig nem felejtettek el, szeretnek a szurkolók, rengeteg meghívást kapunk, talán visszavonulásunk óta még népszerűbbek lettünk, mert utánunk már nem nagyon volt olyan csapat, amelyikért ennyire rajongtak volna a szurkolók.

– Ma napig idézzük például Simon Tibit, aki a Fradi-szív egyik megtestesítője. A jelenlegi profi világban mintha sokkal kevesebb volna a meghatározó, erőteljes személyiség a pályán.

– Akkoriban minden edzés nyilvános volt, a szurkolók, újságírók bárhol ott lehettek, mi meg leültünk velük egy kávéra, ebédre és jót beszélgettünk. Nem voltunk elzárva, mint jelenleg, közvetlenebb, nyíltabb volt a kapcsolat az emberekkel. Ha úgy vesszük, ma sokkal jobban „védik” a játékosokat. Ezért jár a mi korosztályunk még mindig rendszeresen fellépni, a jelenlegi keret tagjai esetében ez nem kivitelezhető.

– A mai Fradiból vagy az elmúlt évek Fradijaiból vannak-e esetleg kedvencei, akiknél azt mondja, hogy lát bennük valamit a régi Fradi-szívből, vagy olyan tehetség, akinek jelentős pályát jósol?

– Dibusz Dénest emelném ki, fantasztikus, hogy éveken keresztül ennyire stabil, soha nem látod hisztizni, panaszkodni, nem mutogat másokra, ha hibázik, kitűnő alkat, vezéregyéniség. Nagyon szurkolok Tóth Alexnek is, nem látszik rajta, hogy elszállna. Varga Barnit kimondottan kedvelem, ahogy érkezik, tűri azt a sok ütés, rúgást, esést, amit csatárként kap, le a kalappal.

– Ha a válogatottat nézzük, elkezdődött a világbajnoki selejtezősorozat, negyven éve várunk az újabb részvételre, ezúttal milyenek az esélyeink?

– Rég láttam ennyire jó portugál csapatot, Európában és a csoportunkból is kiemelkedik, szinte eldöntött tény a kijutásuk. A második hely akkor érhető el, ha stabil, jó teljesítményt tudnánk nyújtani, amire volt már példa az elmúlt években. Tudásban jobbak vagyunk az örményeknél és az íreknél, de nem mindig ez dönt, a fegyelmezettség, kiegyensúlyozottság is fontos.

– A Puskás Arénában rendre 60-65 ezer ember előtt játszik a válogatott, szurkolóként nyilván élvezi, de korábbi játékosként nincs hiányérzete, hogy ezt nem élhette át?

– Élvezem és nincs hiányérzetem. Egy pillanatig nem bánom, hogy nem adatott meg ilyen élmény, mert én meg minden héten Puskással, Grosiccsal, Albert Flóriánnal találkozhattam, olyan labdarúgókkal, akik nekem a világot jelentették. És azért szurkolásból sosem volt hiány az Üllői úton…