Az élet szép

A művészi teljesítménynek nincs objektív mércéje. Úgy viszonylik a természettudományhoz, mint mondjuk a talajtorna a síkfutáshoz: az utóbbiban az óra, esetleg a célfotó dönti el, ki lesz a győztes, az előbbi esetében viszont csupán a zsűri szükségszerűen szubjektív véleménye. Mégis, a legtöbb jelentős verseny végén a tornászok és a nézők is elfogadják a döntést, a tornász olimpiai bajnokot ugyanúgy tisztelik, mint a futót. Így van ez az irodalmi Nobel-díjjal is: aki azt elnyeri, arról joggal gondolható, hogy tényleg nagy író.

Krasznahorkai László nagy író, ezt tapasztalatból mondhatom, olvastam, lenyűgözőnek találtam. És ezt a nagyíróságot az sem rontja le, hogy időnként számomra ellenszenvesen nyilatkozik a saját magyarságáról. A jó regény autonóm valóság, nem függ az alkotója egyéb szavaitól és tetteitől. A művészi tehetség és a közéleti igazlátás ugyanis két különböző képesség. Krasznahorkai nagy író, aki alkalmanként, fogalmazzunk finoman, butaságokat beszél a közéletről. Az irodalmi tehetsége nem hitelesíti ezeket a butaságait, de a butaságai sem rontják le a tehetségét. Fölvetődik ugyan a kérdés, hogy vajon egy zseniális író, ha amúgy nemzeti alapokon álló konzervatív, kapna-e irodalmi Nobel-díjat? Egyszer talán majd kiderül.

Van itt egy másik kérdés is. Vajon miért van az, hogy a rossz, a pusztulás, az „apokaliptikus terror” (a Nobel-díj-bizottság Krasznahorkait méltató indoklásának kifejezése) sokkal inkább adja magát az irodalmi megjelenítésre, mint a létezés szépsége? Pedig a kettő együtt adná ki az igazságot, a rettenet az életnek csak az egyik fele, fél igazság, a másik a szép és a jó. Mindnyájan ismerjük Tolsztoj mondását, hogy minden boldog család egyforma, és minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan, mégis, vajon az a bizonyos egyformaság, az örömmel teli élet miért nem követeli ki magának a megjelenítést? Vajon kapna-e irodalmi Nobel-díjat, aki a létezés felfoghatatlan gyönyörűségét írja meg? Ezt is jó lenne kipróbálni.