Ruhává (k)öltött mesék

A Hagyományok Háza Átriumában, ebben a fényes, lépcsőkkel szabdalt tágas térben állították ki a Kis fekete 2025 pályázat díjnyertes öltözeteit és kiegészítőit, amelyeket immerzív divatesemény keretében is megcsodálhatott a közönség. A kortárs tánc, a divatbemutató és a színházi performance keveréke Baranyai Balázs koreográfusi munkája, amely igencsak kitágította a megszokott, kifutóra rendezett divatbemutató műfaji határait. A nézők ugyanis nem székeken ülve, távolról, passzívan figyelhették a produkciót, hanem testközelből, magában az előadás terében, a bemutatott öltözékek pedig egyúttal a kortárs tánckoreográfia által elmesélt történetek főszereplői voltak. Meséltek arról a tradicionális világról, amely egyre inkább eltűnőben van, és ennek az elmúlásnak egyik tünete a „kivetkőzés”, a népviselet elhagyása, és meséltek a hagyományok átlényegüléséről, az újraöltözésről is: a koreográfia végén öt táncos lassú mozdulatokkal, ünnepélyesen öltötte magára a pályázat nyertes alkotásait, szimbólumaként annak, hogy a bemutató kortárs öltözeteiben éppen az eltűnőben lévő tradicionális viseletek születettek újjá és nyertek új értelmet. A közönség és az előadás közötti határok szinte teljesen eltűntek, a nézők az arcukra illesztett fehér maszkban járhatták be a produkció tereit, így némi távolságot tartva, elrejtve érzelmeiket, mégis részeseivé válva a ruhákkal elmondott történeteknek.

Coco ránk kacsint

A kis fekete diadalútja lassan száz éve tart. Története a divat nagyasszonya, Coco Chanel tervezőasztalától indult, aki 1929-ben alkotta meg ezt az ikonikus ruhát, igencsak felkavarva az akkori divatvilág nyugalmas állóvizét. A ruha hatalmas szenzáció volt, hiszen azelőtt sem teljesen fekete, sem az illendőség határait súroló, rövidebb ruhát nem hordhattak a hölgyek. Coco Chanel kis feketéje azonban felszabadította a nőket a merev fűzővel viselt, bonyolult ruhaköltemények szorításából, az új darabot hordhatták elegáns hétköznapi megjelenésként vagy alkalmi ruhaként, és bár fazonja korszakonként változott, a kis fekete lényege továbbra is a variálhatóságában rejlett, ez a tulajdonsága pedig manapság, ha lehet, ma még inkább nélkülözhetetlenné teszi. Karl Lagerfeldnek tulajdonítják a mondást: senki sem lehet túl- vagy alulöltözött a kis fekete ruhában. És ha valaki, hát a divattervezés doyenje igazán tudta, mi az igazság, ha öltözködésről van szó.

Óarany és hollófekete

Nem véletlen tehát, hogy ez a ruhadarab adja immár évek óta a Hagyományok Háza országos tervezőpályázat témáját. Idén a fókuszban a kivetkőzés-újraöltözés fogalompárja állt: a cél, hogy a pályázók a népviselet formavilágából, motívumkincseiből merítve, kézműves technikáinak felhasználásával tervezzenek hordható öltözeteket, amelyek a kortárs divat nyelvén „szólalnak meg”. Inspirációs forrásként a Hagyományok Háza Magyar Népi Iparművészeti Múzeuma október 30-ig látogatható tárlatán megcsodálható három öltözék: a matyó, a kalocsai és a sárközi viseletek díszítései, hímzései és formavilága szolgáltak, miközben az anyagválasztásban is volt megkötés: a hagyományos mesterségek szellemében az öltözeteket természetes anyagokból vagy akár újrahasznosított textíliából kellett készíteni. A pályázók a kis fekete ruha mint teljes öltözék, valamint annak kiegészítői kategóriákban adhattak be munkákat. A változatos és igazán kreatív tervek közül kiemelkedett például az I. helyezett Sigmond Judit modern matyó viselete; a tervező saját kézzel szőtt anyagból varrt bő szárú selyemnadrágot az azt félig-meddig takaró óarany szoknyával és a hozzá illő, fodros ujjú, hollófekete felsőrésszel; Pomozi Péter Folktrend-díjat elnyerő műve, a sziluettjében és anyagválasztásában is a sárközi népviseletre emlékeztető, a hordhatóság és az extravagancia határán egyensúlyozó, impozáns öltözete; és a kiegészítő kategóriában 3. helyezett Kis Limpár Éva Éjféli rózsái, a kalocsai virágmotívumok szalaggal és gyönggyel készült, csodás színekben pompázó nyakéke és fülbevalói.

A hagyomány felszabadít

A szakmai zsűri elnöke Cselényi Eszter, a Celeni márka alapítója és kreatív igazgatója volt, aki Molnár-Madarász Melinda (Meyke) divattervezővel, Stump Imre viseletkészítővel és dr. Szathmári Ibolya etnográfussal közösen bírálta el a beérkezett 120 alkotást – képest kétszer annyi pályamű érkezett, mint az utóbbi években –, ezekből 38 terv került a döntőbe. A forma, az inspiráció, az esztétikum és természetesen a hordhatóság voltak elsősorban a pályázat elbírálásának szempontjai, a pályázók ráadásul segítséget is kaptak a felkészülésben: a Hagyományok Háza szervezésében szakmai előadásokon és tematikus mentorprogramokon vehettek részt.

– Fontosnak tartom, hogy a magyar hagyományokat beemeljük a közönség érdeklődését felkeltő, elegáns, hordható öltözetekbe. Számomra a kis fekete egyszerű és nagyszerű darab, amit bárhová felvehetünk: legyen az délelőtti munkahelyi esemény, délutáni kiállításmegnyitó vagy esti hangverseny; a lényeg, hogy ezt a darabot a megfelelő kiegészítőkkel az alkalomra és a saját stílusunkra is formálhatjuk. A nyertes pályaművekben mindez a lehetőség ott rejlik: a ruhák egyediek, merészek, hordhatók. Ez utóbbi a piacképesség szempontjából az egyik legfontosabb kitétel – mondja Cselényi Eszter, a zsűri elnöke, és megtudjuk azt is, hogy a pályamunkák elbírálásakor fontos szempont volt, mennyire sikerült a tervezőnek a kiírásnak megfelelő tájegységek motívumait inspirációként használni oly módon, hogy a motívumok belehelyezése ne legyen túlságosan elrugaszkodott, vagyis túl távoli asszociáció.

– A másik fontos elvárás és egyben kihívás a high class kategóriának megfelelően a felső kategóriás minőség betartatása volt, erre a legnevesebb divatházak, mint a Chanel vagy a Dior haute-couture modelljei a jó példák – magyarázza Cselényi Eszter, hozzátéve, hogy e divatházak tervezői is gyakran nyúlnak a különböző kultúrák, tájak – mint például az utóbbi években Japán és India – tradicionális viseleteihez ihlető forrásként.

– Számomra éppen ez a legfontosabb üzenete a pályázatnak: hogy a magyar tervezők is képesek arra, hogy a magyar hagyományokat, a népművészet világát beemeljék a tervezésbe, akár kiindulópontként, akár inspirációként, hiszen ez a mi múltunk, a mi identitásunk – mondja végezetül a zsűri elnöke.

A nyertes műveket látva sikerült az, amit a pályázat kiírói meg szerettek volna mutatni: hogy a hagyomány nem behatárol, hanem felszabadít, a divat pedig nemcsak stílus, hanem identitás is lehet. És ez kapaszkodót nyújthat globális korunkban a múltjától és kultúrájától egyre távolabbra sodródó embernek.