Konzervatív forradalom
Önellentmondásnak tűnik a fenti cím, de nem az. Valódi konzervatív forradalom zajlik a nyugati világban, a nép forradalma a hatalmi pozícióit védő újliberalizmussal szemben. Ennek a forradalomnak vannak vezetői, a lényege mégis a tömegesség, a hétköznapi emberek csatlakozása. Innen van a mozgalom érezhető elitellenessége is, hiszen a jelenlegi elit szinte teljes egészében vagy a ’68-asok örököseiből, vagy az azoknak behódolókból áll. A nagytőke, mint a történelemben mindig, az erő mellé sorakozott föl, sokáig szemrebbenés nélkül kiszolgálva ezt a woke elitet. A konzervatív forradalom jelentőségét mutatja, hogy immár kezd kapcsolatot keresni vele.
Fentebb újliberalizmust mondunk, mert az a világértelmezés, amely a nyugati világ fölött átvette az irányítást, rég elszakadt a klasszikus liberalizmustól, és az identitáspolitika foglya lett, a migráció doktriner támogatásával kiegészítve. Ennek a politikának a gyökerei a jakobinizmusig nyúlnak, és a kommunizmusban nyerte a leghatalmasabb kiteljesedését. A lényeg olyan csoport felkutatása, amelyet elnyomottá lehet minősíteni, hogy az újliberális önmagát az ő felemelésükért folytatott küzdelem hősének minősíthesse, és ezen a jogon a hatalmat magának követelje.
A Nyugat népeinek azonban kezd elegük lenni ebből a szemfényvesztésből, és komoly támadást indítottak az újliberális hegemónia megdöntéséért. Azon az úton, amelyen a magyar kormány tizenhat éve elindult, immár nem csak az Egyesült Államok menetel, de nemzetállamok sora készül csatlakozni. Csehországban Babiš ANO-ja győzött, Németországban az AfD stabilan, Ausztriában a Szabadságpárt, Franciaországban a Nemzeti Tömörülés toronymagasan vezet, a spanyol Vox erős harmadik, a portugál Chega holtversenyben a második helyre jött föl, a britek most készülnek egyszerre kidobni a Munkáspártot és a konzervatívokat, hogy a Reformpártot segítsék győzelemre. A jövő évi választások tétje, hogy Magyarország alakító részese marad-e annak a folyamatnak, amelynek egyik első kezdeményezője volt.
