A XXI. század nomosza

A német jogtudóst az 1930-as évek végétől a 60-as évek elejéig élénken foglalkoztatta a nemzetközi helyzet. Schmitt hosszabb terjedelemben először a kontinentális és tengeri hatalmak kibékíthetetlen ellentétéről írt (Szárazföld és tenger, 1942), majd a régi európai nemzetközi jogról és annak hanyatlásáról (A Föld nomosza a Jus Publicum Europaeum nemzetközi jogában, 1950).

Világok harca

Előbbi könyve, amelyet a Moby Dick elolvasása ihletett, olyannyira olvasmányosra sikeredett, hogy Anima leányának ajánlotta, akinek esti mese gyanánt olvasta föl. „Az ember szárazföldi lény, a szilárdan megalapozott Földön él. Ez a kiinduló helyzete, nézőpontját innét meríti” – ezekkel a szavakkal kezdődik. A két elem ellentétét mitikusnak tekintette, amelyet Leviatán és Behemót, valamint a bálna és a medve alakjaival személyesített meg. Egyik helyen egyenesen a következőt írta: „A világtörténelem nem más, mint a szárazföldi, kontinentális hatalmak és a tengeri hatalmak harcának története.” Ezek között felsorolta Spárta és Athén, valamint a római köztársaság és a kereskedő Karthágó hegemóniaküzdelmét, valamint az I. világháború két főszereplője, vagyis az antant és a központi hatalmak harcát.

Schmitt kiváló összefoglalóját adta geopolitikai gondolkodásának másodjára említett, nagyszabású művében. A kötet címe egy kis magyarázatot igényel. Ógörög szóval élve nomosznak nevezte a Föld tereinek felosztását, amelyen a nemzetközi szabályrendszer nyugszik. Ezt időnként „térforradalmak” írják át, pontosan egy ilyennek esett áldozatul az eurocentrikus világrend, a jus publicum europaeum, amely a szárazföld felől definiálta a Föld tereinek rendjét. A könyvben az áll, hogy Nagy-Britannia a XVI. század elejétől a XVII. század végéig terjedő időben „a szárazföldi és tengeri hatalmak nagy konfliktusában mindenestül elfoglalta a tengeri oldalt”, majd egy ennek megfelelő univerzális szabályrendszert alkotott. Úgy látta, hogy a szárazföldi és a tengeri hatalmak nagy világtörténelmi ellentéte a XX. században is megnyilvánult, mégpedig úgy, hogy „az angolszász világuralom univerzalizmusának minduntalan nekiszegül a kontinentálisan összetartozó nagyterekre osztott Föld képe”. Ez a gondolat feltűnően aktuális, ha arra gondolunk, hogy a korábbi atlanti világrendet Eurázsia felől éri kihívás.

Többpólusú világrend

A nyugati antanthatalmak a Németországot sújtó versailles-i békediktátumba belefoglalták a genfi székhelyű Népszövetség felállítását. Ennek kapcsán gondolkodott el Schmitt azon, hogy a Föld minden országát összefogó igénnyel fellépő nemzetközi szervezet vajon képes lehet-e új nemzetközi rendet teremteni és annak érvényt szerezni. Sőt akár arra is, hogy az államok politikai elkülönülésének felszámolása útján egyetemes világállamot alkosson, és ezzel elhozza az „örök békét”. Végül arra jutott, hogy nem. Mindennek általánosabb elméletét is megfogalmazta híres művében, amelyet 1932-ben állított össze A politikai fogalma címmel. Ebben áll: „A politikai fogalmi ismérvéből az államok világának pluralizmusa következik. Ezért a Földön, ameddig egyáltalán az állam fennáll, mindig több állam létezik, és nem létezhet az egész földkerekséget és az egész emberiséget átfogó világállam. A politikai világ pluriverzum, nem univerzum.”

Schmittet a hidegháború első szakaszában különösen foglalkoztatta, hogy a Föld immár duális felosztása milyen irányban módosul: létrejön-e az egységes világállam vagy valamiféle egypólusú berendezkedés, esetleg az ellenkezője történik: többpólusú rendszer alakul ki egy harmadik szereplő vagy még továbbiak felbukkanásával? Először 1952-ben tette fel a logikus kérdést, hogy „a mai kétosztatúság az egyféleségre való átmenet-e”, vagy pedig „létezik egy harmadik oldal, mégpedig minden bizonnyal nem csak egy, hanem több is”. A korabeli helyzetet minden irányban nyitottnak találta, és így érvelt: „A világ jelenlegi ellenségeskedő kétosztatúsága pontosan akkora távolságra van a háromosztatúságtól és ezzel a sokféleségtől, mint a végső egyféleségtől.”

1955-ben jelent meg A Föld nomoszához írott utószava, amelyben feltette a kérdést, hogy milyen lehet a Föld új térpolitikai berendezkedése. Ezzel kapcsolatban három forgatókönyvet vázolt. Az első úgy szólt, hogy a két szemben álló fél valamelyike győz, és saját elvei szerint egyesíti a világot, így egyetlen világhatalom jön létre. A második lehetőségnek azt látta, hogy valamiképpen visszaáll az erők régi egyensúlya, de mégiscsak egyvalaki lesz első az egyenlők között, azaz egy szuperhatalom, név szerint az Egyesült Államok gyakorol hegemóniát. Ő maga a harmadik megoldással szimpatizált: eszerint új egyensúly alakul ki, mégpedig „több független nagytér vagy blokk között, amelyek külsőleg különböznek egymástól, de belül homogének”.

Utoljára egy 1962-ben Madridban tartott előadásában elmélkedett erről A világ rendje a II. világháború után cím alatt. Ekkoriban úgy gondolta, hogy a hidegháború egy monista, egy dualista és egy pluralista fejlődési szakaszon megy keresztül, és éppen annak a pillanatnak a tanúi, amikor „a világ dualista-bipoláris rendszerét egy pluralista-multipoláris struktúra váltja fel”. Ezt arra alapozta, hogy ekkoriban számos afrikai és ázsiai ország szabadult fel a gyarmati függésből, melyek a két tömb közül egyikhez sem csatlakoztak (a bandungi elveket 1955-ben nyilatkoztatták ki, az el nem kötelezett országok mozgalmát 1961-ben alapították). Ezzel kapcsolatban jelentette ki, hogy „a világ eddig utópikusnak tűnő egysége és a korábbi térbeli elrendeződések letűnt korszaka közé a nagyterek kialakulásának szakasza ékelődik be”. Úgy látta, korának döntő kérdése az lesz, hogy „milyen értelemben oldódik fel a hidegháború dualizmusa és a nagyterek pluralizmusa közötti ellentmondás. Vajon a hidegháború dualizmusa éleződik-e ki, vagy kialakul egy sor autonóm nagytér, amely egyensúlyt teremt a világban, és a stabil béke előfeltételéül fog szolgálni.”. Schmitt a harmadik és még további pólusok megképződéséhez nem csak gazdasági és katonai eszközöket társított, amint írta, „az új nagyterek nemcsak a technológiából, hanem a fejlődésükben közreműködő népekre jellemző egyedi szellemiség legbensőbb lényegéből fakadnak, melyek hordozói között szerepel a vallásuk, embertani jellemzőik, kultúrájuk, nyelvük és sajátos nemzeti örökségük”.

Az idő őt igazolta: a hidegháborúból valóban az egyik fél került ki győztesen, amely unipoláris hegemóniaépítésbe is kezdett, ezt követően azonban a többpólusú világrend kialakulását látjuk, mégpedig több nagyhatalom színre lépésével és a hozzájuk tartozó szférák körvonalazódásával.

Nagytérrend

A fentiekben többször előforduló úgynevezett nagytér (Großraum) Schmitt geopolitikai koncepciójának lényegi eleme volt. A nagyterekre alapozott nemzetközi rend szabatos kifejezést kapott 1939–1941-ben tartott előadásaiban és hozzájuk fűzött cikkeiben; ezeket összefoglaló művének címe magyarul legjobban úgy volna megadható, hogy Nemzetközi nagytérrend a téridegen hatalmak intervenciótilalmával.

Kiindulópontja az volt, hogy a XIX–XX. század fordulójáról örökölt nemzetközi rend, amelyet az I. világháború utáni status quót meghatározó versailles-i–genfi rendszer konzervált, a nyugati tengeri nagyhatalmaknak kedvez. E régi rend biztosítja az óceánokon való szabad közlekedést, és igyekszik liberális elveivel semlegesíteni az esetleges kihívókat, így nem más, mint az angolszász hegemónia eszköze. Schmitt szerint ezt a berendezkedést le kell váltani egy olyan új renddel, melynek fő vonásai a nagyterek autonómiája, függetlensége és önrendelkezése, ami az egymás ügyeibe való be nem avatkozást is magában foglalja – erre utalt a szabatos cím. A nagytér meghatározása így szólt: „Amit az üres, matematikai-neutrális térfogalmat meghaladó nagytérfogalmunk alatt értünk, az egy dinamikus-minőségi nagyság: a nagytér nem más, mint a jelenben folyamatban lévő, átfogó fejlődési irány eredményeként megvalósuló cselekvési, szervezési, tervezési terület. A nagytér számunkra mindenekelőtt olyan térség, ahol egymással összefüggő teljesítmények bontakoznak ki.” Ez tehát egy racionális térszervezési elv, amely mentes minden megelőző hagyományos (feudális, dinasztikus) vonástól, de nem hasonlít a korabeli megoldásokra sem, azaz mind az imperializmus térfelosztásától (anyaország és domíniumok, gyarmatok, mandátumterületek), mind az egyszerű érdekszféra-elhatárolásokól és ideiglenes regionális paktumoktól idegen, mint amilyen például a kisantant volt.

Schmitt a nagytérrend precedensét a Monroe-doktrína 1823 és 1898 közötti működésében lelte meg, merthogy ez a két összefüggő amerikai kontinens önrendelkezési elve volt, egy konkrét, földrajzilag egybetartozó szárazföldi területen, az ottani független államok érdekében. A Monroe-doktrína akkor volt érvényben, amikor a nyugat-európai gyarmatbirodalmak a XIX. században a Föld túlnyomó részét kolonizálták, mégpedig többnyire a Szent Szövetség rendszerét fenntartó-folytató, dinasztikus legitimációjú monarchiák révén. Az elv leszögezése márpedig éppen amerikai terjeszkedésük ellenében történt. A külügyi nyilatkozatot James Monroe elnök deklarálta 1823-ban. A Monroe-doktrína szavatolója, az Egyesült Államok azonban 1898-tól kezdve feladta a kontinentális nagytér elvét, és globálisan kezdte érvényesíteni azt, ami eredendően lokális volt.

Schmitt vállalkozása kimondottan azt célozta, hogy a Monroe-doktrína időhöz-térhez kötött elveit általánosítsa és egy új világrend elvegyütteseként alkalmazza. Aktualizálásának lehetőségét az vetette föl, hogy egyfelől a régi elvek lelepleződtek és érvényüket veszítették, másfelől a kortárs gazdasági, ipari és szerveződési fejlettség kikényszerítette a nagyobb tételekben és távlatokban való gondolkodást. „A nagytér nem csupán egy nagyobb méretű régió” – szögezte le, a mennyiségi növekedés ugyanis ez esetben minőségi változással jár együtt. A kiterjedés nagysága, a gazdasági, ipari és koordinációs összetettség fokozódása, a közös szervezési-termelési teljesítmény növekedése és a tervezés léptékváltása önmagában szintlépést jelent, és e dimenzióváltáshoz egy kulturális összetevő is hozzájárul.

A II. világháború után írott műveiben vissza-visszatért a témára, illetőleg adandó alkalommal kitért a nagytérrendalkotás lehetőségére mint a bipoláris világrend alternatívájára. A Föld nomoszában a nemzetközi rendszer alapellentétét „a világ egyetlen rendjének globális egysége és a nagyterek pluralitásának alternatívája” között látta fennállni. A könyvhöz csatolt utószóban pedig azt írta, hogy a legjobb egy olyan világrend volna, melyben „a számos, egymástól független nagytér vagy blokk egyensúlyának új rendje érvényesül”, ahol nagytér alatt „kívül jelentősen eltérő, belül homogén” regionális integrációkat értett. 1962-ben már számot vetett azzal is, hogy a többféle térség több térségféleséget is jelent, így nem feltétlenül zárt földrajzi egységekről lehet csak szó, hanem ideológiai, kulturális és termelési sávokról, blokkokról, hálózatokról. Ma is felettébb kívánatos az, amit a dualista-bipoláris világrendszer helyébe lépő pluralista-multipoláris térrendről mint egy stabil békerendszer nemzetközi feltételéről írt, melyben „a nagyterek erőegyensúlya érvényesül”. Schmitt nagytérkoncepciója nemcsak geopolitikailag, hanem civilizációs szempontból is pluralista volt, hiszen kontinensnyi régiói a világot több hatalom és sok kultúra között osztották fel.