Pártoskodás

Az október 23-i béke- és háborúmenet létszámáról és milyenségéről szólt a közbeszéd az ünnep után még jó darabig. A nekigyürkőzésbe kis derűt és nyugalmat tán csak a miniszterelnök úr édesanyjával készült villáminterjú hozott, amely még az elvakultabb O1G-seket is kicsit csendességre késztette. Ezt a kommentekből tudom, mert öröm volt látni, hogy – hacsak nem megátalkodott az illető – még a Tisza-rajongók se tudták megtagadni az elismerést.

De ha már a kommentek. A szememet mindig böki ilyenkor az a – nem tudom, hogy naivnak vagy kötözködőnek minősítsem-e – nézet, miszerint „itt látni igazán, hogy a magyar nép nem külső ellenségtől, hanem önmagától pusztul el – a saját viszályai, irigysége és széthúzása miatt”. „A magyar nemzetet nem ellenség pusztítja el, hanem önmaga.” Meg „eljutottunk odáig, hogy október 23-a arról szól, hogy melyik párt gyűlésén hányan voltak. Kibaszott szánalmas!” (Bocsánat, betűhív másolat.)

Ilyenkor én mindig vakarom a fejem, és szívem szerint a következőt mondanám az illetőnek:

Kedves barátom! Mégis mit vártál? Egy történelmi megemlékezés mindig csak részben szól a múltról, legalább akkora részben a jelenről. Ugyanis a jelenben látják, hallják, és a jelenben kell megadni azt a támogatást, lelki hátteret, példát, megvilágosítást – nem kívánt törlendő –, ami majd a jövő felé visz és azt befolyásolja. Mert a jelenben dől el a jövő. Amikor Vörösmarty 1825-ben kiadta a Zalán futása című eposzt, nem a múlt historikai tényei előtt hajtott fejet, hanem a jelennek üzent. „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” S Virág Benedek 1797-ben sem pusztán történelmi esettanulmány miatt énekelt „párducos Árpád” fejedelemről. A Kádár-korban is azért volt tilos ’56-ot ünnepelni, mert a jelennek üzent.

Ja, és a szörnyű pártoskodás.

A történelem a pártoskodások története. István–Koppány, Salamon–László, Anjou-párt és Vencel-párt, bárói ligák, kuruc–labanc, és így tovább. Nem csak a magyar. Mert ez az élet. A mindennapi is. Vidék–város, boomer–fiatal, rocker–diszkós.