Hamis Magyar kottából dalolt Rónai

Mert arról, hogy Magyarországon minden ötödik gyermek mélyszegénységben élne, röviden éhezne, arról szó sincs, a való élet és a vonatkozó szabályok ismeretében nem is lehetne.

Ugyanis kerek e világon egyedül hazánkban működik a több, mint 100 esztendeje életre hívott védőnői szolgálat (ma már hungarikum), amely a gyermek legkiszolgáltatottabb helyzetében, már csecsemő korban sem engedi szülőanyjával együtt mélyszegénységbe sodródni. (Ajánlott olvasmány Egon úrnak Tauffer Vilmos szülész professzor a XX. század elején éppen a csecsemőhalálozás és a társadalmi problémák orvoslására alakult védőnői szolgálatának tanulmányozása.)

Ha pedig a csöppnyi sarj már járni is megtanult, attól kezdve akármilyen élethelyzetben is vannak a szülei, attól ő nem süllyedhet mélyszegénységbe, nem éhezhet, ahogy a legtöbb ember gondolná. Mert ugyancsak kerek e világon egyedül Magyarországon nem a családfenntartó (sok esetben nem fenntartó) anyagi, erkölcsi mentális állapota, hanem csak és kizárólag a gyermeke érdeke számít.

Közel 50 esztendei írói tévelygéseim során, akár jegyzetfüzettel, rádiómikrofonnal vagy televíziós kamerával, de egyszer sem találkoztam a miénkhez hasonló „mélyszegénység elleni gyerekvédelemmel” Pozsonytól, Temesváron és Nándorfehérváron át Léváig, de Pakisztántól Bulgárián és Franciaországon át Angliáig meg Kanadáig sem, sehol. Hm! – mondhatja erre Egon úr.

Túlzás nélkül állítom, ma Magyarországon egyetlen gyermek sem éhezik, következésképpen él mélyszegénységben, ha „felelősségteljes szülei” legalább hajlandók csecsemő korát követően bölcsődébe, óvodába, iskolába (utóbbi kettő ráadásul kötelező) íratni és járatni.

Hogyan néz ki ez a valóságban, a gyakorlatban, tisztelt Magyar Péter és körei hamis kottájából daloló Egon és Egon urak? Erről hűen számot adni azért tudok, mert 13 esztendeig Kerepes város független polgármestereként vastagon részem lehetett benne. Nos, ha a lábbusszal vagy 30 éves Opellel (argóban Cigánymercivel), netán zsír új Land Roverrel érkező szülő azt nyilatkozta a beiratkozás során, hogy ingyen étkeztetésre tart igényt a gyermeke(i) számára, mert neki nincs állandó munkahelye, keresete, jövedelme, akkor hiába tudtam, hogy a többségük hazudik, csak nyeltem egyet. Ugyanis a gyermek érdekében kereseti kimutatást, jövedelmi igazolást hivatalosan nem kérhettem, hiába feszült a szülőn Armani öltöny, vagy csak lakossági ruhaadomány, orrkarika és okostelefon kiegészítőkkel. Szegény, és kész!

Partizáni vehemenciával csordultig elöntve, legott háborgó levelet írtam a magasságos kormányhivatalnak, meg a belügyminiszternek, mígnem ráébredtem, hogy az emberi, szülői magatartásnál, igazmondásnál fontosabb a gyerek. Sőt csak a gyerek fontos! Még akkor is, ha nemegyszer azt láttam az iskolai szünetekben, hogy szalámis kenyérrel meg almával dobálják egymást a tanulók, meg azt, hogy nemcsak a gazdagabb városiak házaihoz, de a Gyár utcai cigánytelepre vezető járdák környéke is tele van eldobált chipses zacskóval, csokipapírral meg kólás dobozzal. Legfeljebb összeszedtem a kölykök után.

Ez lenne hát, tisztelt hamis Magyar kottából daloló Egon úr és Egon urak, a magyarországi gyerek mélyszegénység? Hol van az a minden ötödik éhező lurkó, miközben a bölcsődében, az óvodában naponta ötször, az iskolában pedig naponta háromszor, állami, azaz valamennyiünk pénzéből ingyen ehet az a gyerek, akinek a szüleje kéri?

Sőt, még a nyári szünetben is, aki ráutaltsági alapon igényli, az naponta meleg ebédet kap, ha méltóztatik érte elfáradni a kijelölt intézménybe. Példának okáért, ha nagy a nyári hőség és csak fasírtos tökfőzelék a kínálat, akkor érdeklődés hiányában mehet a moslékba.

Tudja, hány valódi mélyszegénységben élő gyerek falná be csak, akiket én láttam, azt a szaftos főzeléket Iszlámábád keresztény gettójában vagy a Franciaországban vándorló cigányok kibelezett lakókocsijában, az olasz pályaudvarok környékén tengődő románok putrijában, vagy éppen a Los Angeles utcáin kéregető mexikóiak kartondoboz viskóiban? Tudja, arrafelé amelyik gyerek egyáltalán jár iskolába, az azt eszi, amit „otthonról” hoz, vagy nem eszik. Ilyen jó a világ a jóvilágban. Ott nem főznek ingyen, nincsen konyha, nincs nemhogy gázzsámoly, de szakácsnő, iskolai tányérmosogató, na pláne dietetikus.

És akkor hadd hozzak most ide önnek (önöknek) egy friss hazai példát, ugyanis 70 pluszosan legutóbb Tiszaburán készítettem szocioriportot, ahol a 3300 lakos 90 százaléka már roma és ahol a munkanélküliek száma 800, a közmunkásoké pedig 132 fő. A településen 25 gyerek jár bölcsődébe, 250 óvodába és 510 iskolába. Ez a 785 kiskorú pedig egytől egyig a felsorolt intézményekben naponta ötször, illetve háromszor ingyen étkezik, mert a nyilatkozatok szerint egyetlen szülő sem képes, tud vagy akar étkezési hozzájárulást fizetni. A falu évi 160 milliós szociális kiadását fillérre az állam, vagyis mi mindannyian fizetjük ki a gyerekek érdekében. És nem csak Tiszaburán, hanem az egész országban. Ha mást nem, legalább ezt az áldozatot figyelembe vehette volna, kolléga úr.

Persze attól, hogy naponta ingyen eszik az a gyerek, az otthoni körülményeit tekintve még szegény, és nem lesz művelt meg gazdag ember belőle. Igaz, de esélyt kap kitanulni és kikeveredni az iszonyból, amihez később társadalmi mankó is dukál.

Mivel egyikünknek sem lóg már barna hajtincs a szemébe, fölösleges és nevetséges is élő adásban kelekótyán brahizni, zsiványkodni, meg partizánkodni. Mert a bölcsek életkorában, egy kutyafuttában és mások biztatására előrántott petárda hamarabb robban fel a saját kezében, semmint okozna vaskos meglepetést a nagyérdemű őszinte bámulatára.

Az pedig csak a szánalom műfaját gazdagítja tovább, ha miközben magát égeti össze, hamis kottából még dalol is mellé.