Közösség

Az utóbbi években a balliberális sajtóban hatalmas népszerűségre tett szert a „közösség” kifejezés. Mindenféle, szerintük támogatandó embercsoportokat neveznek így, pusztán valamely tulajdonságuk alapján és anélkül, hogy az illetők kinyilvánították volna a közösséghez tartozásukat. Pedig a szó eredeti értelmében közösségnek csak azt a csoportot nevezhetjük, amelynek tagjai közösséget vállalnak egymással, legalább egy, de inkább több fontos ügyben egyformán gondolkodnak, hasonló célra törekednek.

A politika is közösségekkel dolgozik. Nem csak a pártok tagságára kell gondolnunk, mert a sikerre esélyes pártot rokonszenvezők széles tábora veszi körül. A legutóbbi időkig így volt ez Magyarországon is, minden politikai pártnak megvolt a saját közössége, amelynek nagysága jól tükrözte a párt aktuális teljesítményét. Ezek legnagyobb része azonban az ellenzéki oldalon egyszerűen szétszéledt. A kormánypártokon kívül egyedül a Mi Hazánk őrzi a maga táborát, a többinek a hívei szedték a sátorfájukat, és odébbálltak.

Most ott bámészkodnak Magyar Péter aktuális standja előtt, és ha megkérdezik őket a közvélemény-kutatók, sokan azt mondják, hogy az ő jelöltjére szavaznának. De arról szó sincs, hogy ezek a bámészkodok közösséget alkotnának. Van közöttük öreg „szochazás” kommunista, bel-pesti liberális, lila hajú lányfiú, szélsőbalos anarchista, ilyen-olyan zöld vagy egyszerűen csak sértődött ember, akinek a tyúkszemére valamikor rálépett a hatalom, és most elégtételt keres.

Nem csak Tisza Párt nincs tehát, hátországa, közössége sincs, az egészben az egyetlen összetartó erő, hogy nemet akarnak mondani Orbán Viktorra és csapatára. Nemet mondással azonban nem lehet országot kormányozni. Nem lehet megfelelni a nagyvilág szakadatlan kihívásainak, nem lehet tízmillió ember apró és fontos ügyeit intézni. Mindezt csupán összetartó csapattal, valódi közösséggel lehet véghezvinni. Az országért felelősséget érző állampolgár jövő áprilisban nem szavazhat másra, mint az ilyen közösségre.