2026, a nagy választás éve

Az új év máris erősen indult: Trump egy gyors akcióval elfogatta Nicolás Madurót, Venezuela narkókommunista diktátorát, miközben Brüsszelnek csak halk nyünnyögésre telt az erejéből. Ennél semmi sem szemlélteti jobban azt, mennyire átalakul éppen körülöttünk minden, és azt, hogy amikor ennyire instabil a nemzetközi politikai helyzet, akkor milyen veszélyessé is tud válni a világ. Egyúttal jól bemutatta az eset azt is, mennyire nincs globális víziója a magyarországi baloldalnak – senki se találná ki, de erről az esetről is Orbán Viktor jutott eszükbe. Az „orbanocentrikus” világkép hívei láthatóan semmiféle elképzeléssel nem rendelkeznek a világról azon túl, hogy bármilyen eseményből levezetik, ez miért rossz a magyar miniszterelnöknek. És ez az erő az, amely bejelentkezett rá, hogy átvegye az ország vezetését az idei évben. 2026 tehát nagy téttel fog bírni, ami azonban túlmutat Magyarországon; európai, sőt sok szempontból globális jelentőségű is, mi lesz a választás kimenetele.

A 2025-ös év vége és az idei év eleje sem telt eseménytelenül, de először kezdjük az áttekintést a belpolitikai térben. Még az ünnepi időszakban Magyar Péter olyan propagandainterjút adott Szily Nórának, hogy az méltán keltett óriási hullámokat országszerte. Hiszen az interjút készítő pszichológusnő még csak kísérletet sem tett arra, hogy a pártelnöknek valódi kérdéseket tegyen fel a nőkhöz való viszonyát illetően, ehelyett olyan képet igyekeztek sugallni, miszerint Magyar mintaférj lett volna, a nők óriási támogatója. Volt felesége, a kapcsolatuk során bántalmazott Varga Judit sem maradt csendben, egyetlen, jól kifejező szóval („hányinger”) kommentálta az interjút. Ekkor szabadult el a pokol, a baloldal a már jól ismert módon áldozati pózba vágta magát, Magyar pedig ismét a nők védelmezőjeként próbált fellépni.

Hogy mégis mi szükség volt erre az beszélgetésre, kockáztatva az újabb botrányt? Egyrészt a felmérések szerint a nők körében rendkívül népszerűtlen a Tisza Párt, főleg Magyar botrányos viselkedése miatt. Másrészt a Tiszának elképesztő módon szüksége van valamilyen – bármilyen! – botrányra, hiszen addig sem a kiszivárgott adóemelési és ukránbarát politikai terveikről esik szó. Mindezek fényében aligha meglepő, hogy az év végi köszöntők kérdését is igyekeztek átpolitizálni. Igazi összehangolt gyűlöletcunami zúdult Kapu Tibor magyar űrhajósra, amiért elfogadta a köztársasági elnök, Sulyok Tamás felkérését, hogy ő is beszédet mondjon. Elvégre ha valaki lehallgatta a feleségét, minden állását kapcsolatai révén töltötte be, és még tavalyelőtt is Mészáros Lőrincnél kuncsorgott pozícióért, eközben az első sorban tapsolt minden kétharmadnak, az még bocsánatos bűn – na de egy politikamentes beszédet mondani a magyar köztársasági elnök mellett, az mégiscsak felháborító és megbocsáthatatlan.

A látványosan talajvesztett magyarországi baloldal kínlódásánál azonban pár fokkal érdekesebb az, ami a nemzetközi színtéren zajlik. Hiszen még az előző év végén Trump egy utolsó kísérletet tett a béke megteremtésére, és személyesen fogadta Zelenszkijt – sajnos eredménytelenül. Az idei év pedig nagy durranással indult: a hónapok óta súlyosbodó venezuelai helyzet forróvá vált január elején. Az Egyesült Államok sebészi pontosságú csapással, veszteség nélkül elfogta az ország szélsőbalos diktátorát, Nicolás Madurót. A szemünk előtt alakul át a világ, világrendszerváltás zajlik éppen, márpedig évszázados magyar tapasztalat az, hogy ha ilyenkor tehetetlen vagy idegen érdekeket képviselő kormány van hatalmon, akkor mi, magyarok rosszul járunk vele. Ilyen volt a pojáca Károlyi Mihály vagy éppen Kun Béla terrorisztikus országlása, aminek közvetlen következménye lett a trianoni országvesztés.

Márpedig a világ ismét veszélyes hellyé vált. Fukuyama azt hitte a kilencvenes években, hogy véget ért a történelem, a liberális demokrácia végső győzelmet aratott. Ehelyett azonban az Egyesült Államok hegemón szerepe ért véget, jön a többpólusú világrend, ahol más hatalmaknak (hangsúlyosan Kínának) is nagy szerep jut. Az átmenet időszaka viszont zavaros és instabil, ez pedig konfliktusokat szül. A világon mindenhol felismerték ezt, kivéve Brüsszelben, ahol tovább megy a hümmögés, a nemzetközi jogra való mutogatás. Olyan pontokra, amiket soha senki nem tartott be igazán, a hangzatos szóvirágok és szép elvek még annyit sem érnek, mint a papír, amelyre ráírták azokat. A morális alapú külpolitika az önfeladás legsúlyosabb formája. Nem véletlen, hogy az erőtlen, ámde nagyszájú és mindenkit kioktatni akaró Brüsszelt semmibe veszik a globális politikában, zárt ajtók mögött talán még nevetnek is rajta.

Orbán Viktorban és Donald Trumpban az a közös, hogy mindketten saját nemzetük érdekét tekintik sorvezetőnek, minden döntést ezen keresztül szemlélnek és hoznak meg. Ezen szempont mellett minden más csak másodlagos. Ez az, amit a liberálisok következetesen képtelenek felfogni. És ez az, ami miatt, ha hatalmon maradnak, Európa a világ-rendszerváltozás nagy vesztese lesz. Az ő útjuk az európai megaláztatások évszázada, nem a megújulásé. Trump mostani akciója is jól mutatja, hogy a nagyhatalmi politikában nincsenek elvek vagy morál, csakis színtiszta érdekek. A liberálisok, akik képtelenek ezt megérteni, most persze vihogva mutatnak rá, és kérdőjelezik meg békepártiságát Ukrajna esetében. Csakhogy miként Trump nem a venezuelai nép kedvéért fogatta el Madurót, úgy hiba volna azt feltételezni, hogy Ukrajna esetében meg valamiféle általános emberbaráti szeretet vezérelné. Ahogy Orbán Viktor sem minden háború ellen szólal fel a világban – elvégre nem szépségkirálynő, hanem miniszterelnök –, hanem azok ellen, amik közvetlenül vagy közvetve érintik hazánkat.

De lássuk, hogy a brüsszeli liberálisok helyi baloldali fiókszervezetének milyen világmegfejtése is van! Schiffer András és még páran legalább következetesek voltak, amikor hozták a kötelezőt, és kiálltak Venezuela mellett. De mi jutott eszébe a maradéknak egy narkókommunista diktátor bukásáról? Orbán Viktor. Ez nem vicc sajnos, olyan elképesztően beszűkült a látásmódjuk, hogy egy ilyen nagy horderejű politikai eseménynél is az az első gondolatuk, hogy „ez biztosan rossz lesz Orbánnak”. A kiszivárgott adóterveik és a háborúpárti politikájuk miatt egyre nagyobb velük szemben a választók ellenállása, a helyzetük pedig egyre reménytelenebb, ezért kapaszkodnak ilyen szalmaszálakba.

Sokkal fontosabb az, hogy mit is mutat ez arról az erőről, amely kihívóként lép fel az idei választáson – semmi jót. Híján vannak mindenféle víziónak, és ez óriási kontrasztban áll azzal az Orbán Viktorral, aki rendszeresen értelmezi a világ nagy történéseit, és koherens világképpel bír, akár többévi távlatokkal előre gondolkodva. Ez igazán ritka kincs a politikában, miközben kihívója legnagyobb szellemi teljesítménye az, hogy felfuvalkodott pojácaként ismételgeti saját uszító szlogenjeit. Brüsszel számára ezért is olyan fontos, hogy eltávolítsa az útból Orbán Viktort, mert már eddig is óriási károkat okozott nekik, saját hatalmukat pedig egyre inkább csak egy háború árán látják megmenthetőnek. Márpedig ennek legnagyobb akadályát ma Orbán Viktornak hívják. Joggal mondhatjuk tehát azt, hogy az idei április választás nem csak európai, de globális jelentőségű is lesz.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője.