A nagy Fermat-sejtés

A közélet iránt érdeklődő művelt publikumot jó ideje kínozza egy gyötrő kérdés: miért kell neki értesülnie Pankotai, Juszt vagy Perintfalvi gondolatairól, illetve egyáltalán létezéséről – ráadásul a konzervatív médiából. Bár sok sóhaj száll az ég felé e tárgyban, még egyetlen mérvadó közszereplő sem szakértette meg. Találgatásokra, sejtésekre vagyunk utalva. Sejtjük – bár, mint Fermat, bizonyítani nem tudjuk –, hogy e kis szörnyszülöttek szerepeltetésének valamilyen lényegi köze lehet a médiastratégiához. Mivel politikai kérdésekben mindig a cui prodest a zsinórmérték, sejtjük, hogy valamilyen érdek fűződik hozzá. Ám a választó csak ül a hokedlin, kezében az állítólag nemzeti-konzervatív sajtótermékkel, és azon töri a fejét, kinek van abból bármi haszna, ha egy kisminkelt teológus arcát kell néznie, vagy Lendvai Ildikó párttitkárhumorát kell olvasnia (amiért mi kérünk elnézést). Csak reménykedni tudunk, hogy nem valamiféle naiv véleménypluralizmus jegyében, hanem jó okkal, célorientáltan idézik e fantáziátlanul trágár prolikat. Amennyiben ez a sejtés helyes, érdemes analitikusan felfejteni, miért nem célravezető az efféle betanított szellemi munkások szemlézése. És főleg: miért nem hajt politikai hasznot.

(Van persze, a nagy mellett, egy kis Fermat-sejtés is: a jobboldali médiavezérek egyszer csak a homlokukra csaptak, ilyen ellenfeleket adj nekünk, Istenem. De ez sem helyes megközelítés. Budapestieknek például nem kell magyarázni, milyen keservesen téved az, aki úgy véli, hogy egy balfácán, akinek fogalma sincs semmiről, nem képes nagy kárt okozni.)

Mert ez a logika legalább követhető lenne: a balliberális agresszivitás és nívótlanság elriasztja az ingadozókat, leplezetlen gyűlöletük pedig összerántja, megerősíti a konzervatív tábort. Feltéve, hogy ez a sejtés helyes, médiateret adni a Bartus-féle leninkisfiúknak akkor is csak taktikailag észszerű, stratégiailag nem. Ennek pedig nem médiaelméleti, hanem társadalom-lélektani okai vannak. Vegyük ezért szemügyre a társadalmat, azaz a háromosztatú (nemzeti, balliberális, ingadozó) célközönséget.

1. Az átlagos polgári-konzervatív szavazó nem érzelmi alapon szavaz, hanem mert a kormányzat politikáját észszerűbbnek, hatékonyabbnak tartja. A jobboldali szavazóban nincs meg a mély zsigeri-érzelmi kötődés a nemzet iránt, mely a történelmi tudatban és szakralitásban gyökerezik – amilyet még talán Székelyföldön találunk, ahol az embereknek nincs szüksége észérvekre ahhoz, hogy kiálljanak a magyar érdek mellett. Nos, mivel ez a nemzeti oldal évszázadokon keresztül jobbára elnyomatásban élt, győzelemélmények híján pszichéje is ennek megfelelően torzult. A közösségére irányuló gyűlöletet, sértést nem megtorolni akarja, ahogyan egy normális lelkületű ember, hanem „megoldani”. A megaláztatást hajlamos szőnyeg alá söpörni, alapvető értékeinek és szimbólumainak meg­gyalázásakor félrenéz. A „jobb a békesség” ájtatos álbölcsessége belengi a jobboldali gondolkodást. Mindezek ismeretében kijelenthetjük, hogy a Vásárhelyi Mária-féle zsigeri magyargyűlölet a konzervatív olvasót nem fogja megerősíteni. Ez csak akkor volna így, ha a jobboldali szavazó kötődése a nemzethez elsődlegesen érzelmi megalapozottságú lenne. De a „létező konzervatív” hajlamos Vásárhelyi vagy Para-Kovács betegesen frusztrált acsarkodását extremizmusnak interpretálni, mintha létezne olyan másfajta baloldaliság Magyarországon, amely az ő érzelmi beállítottságukkal nem azonosul. Rejtély, hogy a konzervatív médiafogyasztó miből jutott erre a teljesen alaptalan következtetésre.

2. Hasonlóképpen, az ingadozó szavazót sem taszítja az agresszív prolimentalitás vagy a gyurcsányi vétetésű érzelemdús indulati líra – legalábbis nem annyira, mint az elvárható lenne. Az érzelmi indíttatás erőt és dinamizmust sugall, politikai hatás tekintetében Varga Mihály elegáns visszafogottsága soha nem fogja felvenni a versenyt Dobrev Klára sírós hangon elrebegett „rászorulók”-jával. A magát racionálisnak képzelő, ám érzelemvezérelt ingadozó szemében a jobboldal dialóguskészsége (lásd MCC, Tranzit stb.) nem oly vonzó, mint azt mi képzeljük, hanem a gyengeség és bizonytalanság jele. Az ingadozó szavazó nem ingadozó pártot keres. Tudattalanjában a baloldal dialógust elutasító magatartása a magabiztos erő képzetével társul.

3. Végül a harmadik csoport, a magukat liberálisnak becéző radikális neobolsevikok szemében ez a jobboldali dialóguskészség olyan ostobaság, melyet már minősíteni sem érdemes. Örülnek a médialehetőségnek, hiszen Zsdanov elvtárs óta tudják (akinek Nagyapa egyszer kipucolhatta a csizmáját), hogy minden propaganda jó propaganda. A tömeg bármire kondicionálható, ha azt elég hosszan, elég nagy intenzitással sulykoljuk. Ez csupán erőforrás kérdése, és ezek az erőforrások, mint tudjuk, korlátlanok. A jópofa sztálini bonmot mintájára, miszerint a magyarkérdés vagonkérdés, a nemzetközivé váló világ eljövetele is csupán attól függ, hogy lesz-e darabszámra elég Tóta W. Árpád. Rá kéne ébrednünk, hogy a magyar jobbközép elleni balliberális stratégia pszichológiailag mennyire jól megalapozott. A jobbközép szavazó alapvetően defenzív lelkületű: nem zavarnak engem a drag queenek, amíg nem kötelező nézni őket. Lásd az SZFE-vita gügye jobboldali paneljét: miért zavarja őket a mi világképünk, a mi értékrendünk, mi csak annyit akarunk, hogy a baloldali szemlélet ne legyen kizáró­lagos.

A mai magyar közbeszédben egyszerűen elképzelhetetlen egy olyan komolyan vehető politikai narratíva, amely azt mondja, hogy nem, nem azt akarom, hogy hagyják békén az én értékrendemet, hanem el akarom takarítani ezt a balliberális mocskot, amely Jászi Oszkár és Szabó Ervin óta mérgezi nem az SZFE-t, de az egész országot. A kormánypártok mérsékelt szavazóbázisa ezt radikalizmusnak tekintené. Nos, a balliberális médiastratégia helyesen ismerte fel, hogy az ilyen mérsékelt célközönség bedarálható Hodászok, Schillingek, Mérő Verák segítségével. Folyamatosan támadj és tartsd fenn a nyomást, ahogy Alinsky tanítja. Ha elégszer mondjuk el, hogy a magyar korrupt és mucsai, előbb-utóbb szétfoszlik az önbecsülése; ha eleget stadionozunk, akkor nem is lesz magyar foci. A kulcs­szó: eleget. És nem úgy tűnik, hogy fáradnának.

Médiaszakemberek számára evidencia, hogy Európában az áldozati póz hatékony és szimpátiát kelt – nos, ha a kormánypártok médiastratégiája ezt a szimpátia­keltést célozná, akkor ez a szarva közt a tőgyét esete. Ugyanis itt a szabály alóli kivétellel van dolgunk: a specifikus magyar viszonyok közt a baloldali agresszió nem a megtámadottal való szimpátiát váltja ki. Ez a támadás évek óta nem veszt intenzitásából és sansculotte gyűlöletéből, kétely és önreflexió nélkül, ami a választóban azt a benyomást kelti, hogy az Ügy csak legitim lehet, ha ilyen „szenvedéllyel” (copyright by Ferenc Gyurcsány) tolják akkor is, ha a szavazók ismételten elutasítják. Holott csak arról van szó, hogy a dollárbaloldal egzisztenciálisan nem függ a választóitól, tehát megengedheti magának olyan abszurditások promócióját, amelybe normális politikai és finanszírozási viszonyok közt belebukna.

A baloldal fröcsögő gyűlölködése azért nem kelt szimpátiát a sértett iránt, a médiafogyasztó azért kezeli a baloldali lincselőproli-tempót megértéssel, mert mentálisan úgy keretezi, hogy ezek aztán bátran odamondanak a hatalomnak. Az átlagolvasó számára nem evidens, hogy itt a látszat ellenére nem a kormány van erőpozícióban. A pénz, paripa, fegyver nem nálunk található. Káncz és Hadházy viszont a Nulandtól kapott Leopárdokból vezetik a vörös rohamot. Bár az igaz, hogy ők azok a béna ukránok, akik összevissza nyomogatják a műszerfalat.