Átgázolni sorsokon, átlépni a hullákon

Igaz, csendben, de gyűlölték is sokan a Thália maszkjába bújt könyörtelen szarkát, aki ellopta a növendékek álmait, marxizmusba mártotta az agyukat, az önállókat pedig nem engedte fészkükre, kilökte őket, vagy életüket vette.

Ezért tényleg becsülendő Verebes bevállalása, megemelem a kalapom, hiszen szakmai kortársai közül a Major-féle uralomról a legtöbben ma is hallgatnak, sőt szellemében élnek és alkotnak (rombolnak) tovább.

Szerintem a megnyilatkoztató Klubrádiósok is megbántva rezzentek össze, amikor Verebes váratlant kakukkolt mikrofonjukba: „Major, mint a rendszer korifeusa, az 1950-es években életeket tett tönkre és embereket kergetett az öngyilkosságba.” Megemlítette Gellért Endrét, Somlai Artúrt, Sinkovits Imrét, Tímár Józsefet, majd Básti Lajost idézte, aki egyszer azt mondta neki, „Major Tamásnak már egész sírkertje van.” Kíméletlen kommunista szemlélete hosszú távon károsította a színházi kultúrát és a művészgenerációk számára sem bizonyult építőnek.

Sőt, napjainkig inkább csak rombolónak! Gondoljanak a 2020 őszén, a Vas utcai Szinház és Filmművészeti Egyetemen ideológiai alapon „összegrundolt” sztrájkra meg papírmasé barikádra. Major szelleme kukucskált ki az emeleti ablakon, amikor a meg- és félrevezetett hallgatók követelésének első pontját emígyen rögzítették: „Garantálják az alkotás, az oktatás és az egyetem szabadságát.” Minő képmutatás!

S ki ugrott oda, egyik elsőnek megpártolni eme operettzendülést? Többek között például Máté Gábor, Ascher Tamás és Székely Gábor – valamennyien lelkes és elvhű Major-tanítványok. Közülük éppen Máté (1980-ban végzett) állította azt, hogy ők a szabadságot próbálják megtanítani a diákságnak és ez az, ami nem tetszik a hatalomnak (értsd: Orbánnak). Az sem igaz, hogy ők balliberális ideológiát adnának át, ezt a jobboldaliak sütötték rájuk, akik, idézem: „aljas módon meghazudtolják, amit az egyetemen mi létrehoztunk!” Azok teszik szerinte, akiknek a hazafiság műbajusz meg kacagány.

Tiszta beszéd! Ugyanis amit ők csináltak és csinálnak, az valóban más, az a Major-féle szocialista színházi elköteleződést szolgálta és szolgálja, amit már az 1970-es évek végén Máté tanítványtársa, Székely Gábor (1968-ban végzett) fogalmazott meg és tett közkinccsé.

Tehát volt kitől és volt mit megtanulniuk, hiszen a kétszer is (1948 és 1955) Kossuth-díjjal felkent Major mester korán, alighogy bejöttek az oroszok, már 1945-ben, mint a Nemzeti Szinház ifjú kommunista művésze, igazgatója, társulati pártcsoportot alapított a szintén kommunista Gobbi Hildával, Oláh Gusztávval meg Várkonyi Zoltánnal, akikhez később, 1949-ben Marton Endre is lelkesen csatlakozott. A többnyire, akkor már reakciósnak elkönyvelt népszerű magyar színészek, rendezők megtizedelése és a leendő fiatal csepűrágók szocialista gatyába rázása mellett feladatuk, múlhatatlan szerepük volt a Blaha Lujza téren álló Nemzeti épületének felrobbantásában, a múltat végleg eltörölni akciósorozatban is.

Major női alteregója (politikai hasonmása), Gobbi Ede olasz kommunista és tapétagyáros kislánya, a Hildácska volt, aki a Vasas Szakszervezet estjein, mint fiatal mozgalmár vett részt és aki 1945-ben a Ganz–MÁVAG  udvarán álló gőzös tetejéről Majakovszkijt szavalt a mozdony köré kiparancsolt munkásoknak.

Amíg Gobbi az édesapjától, addig Major a bátyjától kapott elhívást, hozzá marxista talentumot, életre szóló kegyetlen útbaigazítást. Mert a fivére, Major Ákos Antal már 1945-től hadbíróként, majd pedig népbírói tanács elnökeként, ítélkezéssel kereste keserves kenyerét, „szerény munkája volt a habarcs, a szocializmus építő téglái között”. Hasonlóan például Tutsek Gusztáv Vazul vagy Jahner-Bakos Mihály vérbírók halálos ítéletek tucatjait produkáló kötőanyag-munkásságához. Elképzelem a Major család gazdátlan ezüsttel adjusztált vasárnapi ebédlőasztalát, aztán a körülötte ülők ábrázatát, miközben kihallom azt is, miről folyik közöttük a diskurzus.

És most vissza a kalaplengetésemmel üdvözölt Verebes-féle kiálláshoz! Mert amit ő mond, 1970-ben végzett a színi főiskolán, az időben és szakmailag is autentikus (hiteles) és nemcsak egy rosszízű nézőtéri bekiabálás. Major kegyetlen politikai komiszár volt, aki pályája kezdetétől káderlapokat vezetett, jelentéseket írt és akit idővel a honi művészvilág, a francia vörös bíboros Richelieu-höz hasonlította, az élet és halál kommunista bíborosának nevezte. Aki nem tetszett neki vagy a pártnak, azt fikarcnyi empátia nélkül, ideológiai vagy személyes okból, bosszúból a háttérbe szorított, a kilátástalanságba taszított, végül koncepciós felelősségvizsgálók elé juttatott.

Csatlakozva Verebes igazmondásához, citálom ide személyes tapasztalásomat, még 2001-ből, amikor Horváth Gyula, Raksányi Gellért színművészeket és Bihari György fiát, az akkor még virágkorát élő Pannon Rádióban bírtam szóra. A gyermekkorát Ausztriában töltő Horváth művész úr, miután hazatért Karcagra, osztályidegennek nyilvánították. Sírva mesélte, hogy nem tanulhatott tovább, szökni próbált, becsukták, összeverték, később pedig színészként Major kényszerítette perifériára, amiért tiszta szívből utálta. Ugyanakkor az Erdélyből vonatkocsi alá függeszkedve hazaszökő Bihari György színész fia arra emlékezett, hogy amikor 1956-ban édesapját elvitték az ávósok, akkor Rajk László és Major Tamás közösen hozták ki az őrizetből. Raksányi Gellért (becenevén Kutya) pedig szó szerint a következőket nyilatkozta: „Major semmitől sem riadt vissza, átgázolt mindenen és mindenkin. Torz lelkű, zsarnok diktátor volt, aki színészi sorsokat tett tönkre.”

Vajon miért hagyatkozunk szóbeszédekre, kortársak, esetleg fantáziadús pletykások igaz vagy valótlan meséire, élményeire, és miért adós a korszak feltárásával a színháztörténet? Csak nem azért, amit Verebes tűpontosan fogalmaz meg, mert a Major által képviselt kíméletlen vezetői és politikai szemléletet, magatartást az egykori tanítványok, a későbbi generációk eltanulták, átvették tőle és balkézről, takarásból a mai napig alkalmazzák: matatnak, uszítanak és bomlasztanak honi kultúra-szerte.

Hatalmi és haszonelvű ars poetikájuk: átgázolni sorsokon, átlépni a hullákon.

És a Major-féle fészekalj legújabb hírnöke már ki is repült, itt károg az ablakpárkányon, miközben Tiszában fürösztött ragacsos szárnyacskáit próbálgatja: a piciny talentumú Nagy Ervinke. Na, vajon kik tanították meg „szárnyalni” a dunaújvárosi acélmű gyárkéményéről egészen Pestig, most meg egyenesen vissza? Hát azok a Máté Gáborék, akik az élet és halál kommunista bíborosának tenyeréből csipegették bögyükbe az éltető magvakat, és akik úgy csákányozzák, lékelik a hon kultúráját, ahogy erejükből kitelik. Az egyetemi operettzendülést pártoló Máté Gábor ugyanis 1980-ban végzett a Major Tamásnál, a Nagy Ervinke pedig 1999-ben a Máté Gábornál. Ennyi.

Az elismert komikus, Kibédi Ervin több, mint 40 esztendeje írta tragikus négysorosát Zsarnok címmel:

Elpusztít minden jót és szépet.

Népet, hitet, erkölcsöt, szent hazát.

De marad egy kis reménységed –

Mert végül is fölfalja önmagát.

Még a rendszerváltás utáni 36. esztendőben is Major szelleme bűzlik a súgólyukból, járkál a zsinórpadláson.