A baloldal előszeretettel látja és láttatja magát a társadalmi igazságosságért, az elesettekért harcoló humanista irányzatnak. Valójában azonban utópista gyűlölködésben fogant erőszakos ideológia, mely hatalomra jutva mindig kizárólagosságra és diktatúrára tör.

Fotó: MTI

Január elején több támadás érte Szász­országban az AfD irodáit. A Drezdához közeli Döbeln városkában bombát robbantottak a bevándorlásellenes, globalizációkritikus párt helyi központja előtt, két héttel ezelőtt pedig három férfi összeverte a szervezet brémai vezetőjét, Frank Magnitzot, aki súlyos sérülésekkel került kórházba (Demokrata, 2019/3).

A támadásokat szélsőbaloldali, antifasiszta csoportok vállalták magukra. Elmondható tehát, hogy Németországban ismét nyíltan megjelent az utcán a vörösterror. Nem újdonság ez, arrafelé hagyománya van a szélsőbaloldali erőszaknak. 1968 és 1998 között a Vörös Hadsereg Frakció nevű kommunista terrorcsoport több mint 30 embert gyilkolt meg olyan ismert értelmiségi véleményvezérek demonstratív rokonszenvétől kísérve, mint Jean-Paul Sartre vagy Heinrich Böll. Ebben az időszakban tevékenykedtek olyan hasonszőrű bűnszervezetek is, mint az olasz Vörös Brigádok, a francia Közvetlen Akció vagy a görög November 17. Forradalmi Szervezet.

A szélsőbaloldali erőszak képviselője manapság Németországban a gyakran autonóm csoportocskák laza hálózataként működő, tevékenységét nemzetközi színtérre is kiterjeszteni igyekvő Antifasiszta Akció, szubkulturális nevén Antifa. A zavaros, kommunista és anarchista eszméket egyaránt hirdető forradalommániás mozgalom lételeme az általuk nacionalistának, rasszistának, antiszemitának tartott személyek és szervezetek elleni kíméletlen brutalitás, ám ez nem új keletű jelenség. Gyökerei az 1919 januárjában lezajlott berlini kommunista puccskísérletig, a Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezette, úgynevezett Spartakus-felkelésig nyúlnak vissza. Ez ugyan elbukott, de a legmilitánsabb kommunisták már az 1920-as évek elején létrehozták az Antifasiszta Akciót. Sokatmondó, hogy a mozgalom jelképe kisebb változtatásokkal, az anarchisták fekete zászlójának beemelésével ma is ugyanaz a logó, amit két kommunista képzőművész az 1930-as évek elején megrajzolt.

Az Antifa mozgalom nemcsak azért veszélyes, mert hagymázas rögeszméik szerint mindenki agyonverendő, eltüntetendő náci, aki nem osztja hajmeresztő utópiáikat, hanem azért is, mert az általuk alkalmazott erőszak tudatos és jól szervezett. Szabályos felderítő részlegeket működtetnek, szervezetük hálózatszerűen épül fel, kihasználják a liberális német állam gyengeségeit és az 1945 óta módszeresen fenntartott szellemi terrort, és adatokat gyűjtenek az általuk üldözendőnek vélt személyekről, közösségekről. Frank Magnitz támadói is pontosan tudták, hogy az AfD-s politikus mikor és milyen útvonalon tér haza a színházból.

A vörösterror nagyon is régi. Előzményei a vérgőzös francia jakobinus diktatúrában is fölfedezhetők, majd ezt a beteg lelkiséget Karl Marx és Friedrich Engels szervezte írott ideológiává, politikai rendszerré. Sajnálatos módon még konzervatív körökben is találkozni azzal a tévképzettel, hogy a kommunizmus, a marxizmus eredendően tetszetős, emberbarát idea, csak épp a megvalósítása félresiklott. Ezzel szemben tényszerűen megállapítható, hogy bűnben és erkölcstelenségben fogant. A Marx és Engels által 1848-ban kiadott programszövegben, a történelmet és a társadalmakat elnyomókra és elnyomottakra osztó, ezzel az együttműködés helyett az örök megosztottságot hirdető Kommunista Párt Kiáltványában már magától értetődő harci eszközként szerepel a legdurvább erőszak, az ellenségként megjelölt társadalmi csoportok legyilkolása. „A proletariátus, a mai társadalom legalsóbb rétege, nem emelkedhetik fel, nem egyenesedhetik ki anélkül, hogy levegőbe ne röpítse a rétegeknek azt az egész felépítményét, amely a hivatalos társadalmat alkotja” – olvashatjuk a Kommunista Kiáltványban. A kiáltvány ezen kívül nemzet- és családellenes: „A burzsoá családja természetesen elpusztul…”. „A munkásoknak nincs hazájuk (…) A proletariátus arra használja majd fel politikai uralmát, hogy a burzsoáziától fokról fokra elragadjon minden tőkét (…). Ez természetesen eleinte csak a tulajdonjogba és a polgári termelési viszonyokba való zsarnoki beavatkozások útján történhetik.” Marx és Engels felforgató irománya ezzel zárul: „A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el.”

Mindebből következik, hogy a kommunizmus különböző megvalósításaira tett borzalmas kísérletek nem torzulások, hanem a beteges, pusztító eszme lényegéből adódtak, amelyek több mint 100 millió ember halálát okozták – békeidőben!

Joggal állapította meg Tamási Áron: „A kommunizmus bosszút csinál a szociális igazságból, az alkotó nemzeti közösség helyébe egy örök társadalmi utópiát tett: a világtestvériséget. Az egyéni szabadságot bűntény gyanánt torolja meg, és a munka értékét a materializmus elvének alapján ítéli meg, mellyel a lelki nemesség és a szellemi fejlődés számára temetőt csinál.”

Mindez nem történelem, pontosabban nem múló idő, hanem, mint a németországi Antifa-támadások jelzik, a jelenkor veszedelme.

A decemberi budapesti szélsőbaloldali randalírozások arra figyelmeztetnek, hogy az operett-szamuelyk, a plasztik-kunbélák, a papír-polpotok és a nyugalmazott munkásőrök mellett hazánkban is megjelentek az import-antifák, e militáns nemzetközi vándorcirkusz erőszakos bűnözői. Ezek és a marxi-engelsi elmebajon szocializálódott Saul Alinsky módszertanát követő hazai felforgatók szintet léptek szervezettségben, hálózatosodnak, és a kétségbeesésükben gátlástalanul hozzájuk dörgölőző ellenzéki népfront nevetséges hülyéit is hónuk alá csapva állandó nyugtalansággal, zaklatásokkal, fenyegetőzésekkel, utcai erőszakkal akarják rákényszeríteni világnézetüket a magyar társadalom döntő többségére. Egyszerűbben fogalmazva forradalmi eszközökkel akarják megragadni a hatalmat – vagyis amit tesznek, az puccskísérlet. A hazánk létére törő szervezett ellenséges erőkkel szemben szervezett, tudatos nemzeti önvédelemre van szükség.