Mindig fölfeslik valahol

1 2 3 4 5 6 7 / 7

Magyarország dögkút, a magyarok szívtelen alattvalók, a trianoni békediktátum igazságos volt, a kárpátaljai magyarokat üldöző ukrán állampolitikának igaza van: az ellenzéki térfélről feltörő tagadás és gyűlölet újra és újra bizonyítja, hogy szívükben szeretet helyett magyarellenesség lakozik.

Bangóné patkányozása nem kirívó eset. Ő csak kimondta, amit az ellenzéki kisebbség gondol a magyarság többségéről. Haragszanak ugyanis ránk, amiért immár harmadszor utasítottuk el demokratikus választáson kétharmados arányban haza- és nemzetvesztő politikájukat. A bukottak, a vesztesek gyűlölete határtalan és olthatatlan.

Egyik ikonjuk, Kertész Ákos író szerint „a magyar genetikusan alattvaló. (…) De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret-furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire”. (Kertész Ákos: Nyílt levél az Amerikai Magyar Népszavához, 2011. augusztus 29.)

Ugyanígy vélekedik rólunk a kommunista „filozófus”, Heller Ágnes, aki idén megjelent Orbánizmus – Magyarország esete a liberális demokráciától a zsarnokságig című, olaszul kiadott könyvében meggyőződéssel állítja, hogy „a magyarok mindig is alattvalók voltak és azok is maradtak, nem lettek polgárokká. Mindig is ki voltak téve a despotikus és a totalitárius kormányoknak. Nem volt fogalmuk arról, hogy miként kell az embernek vállalni saját tetteiért a felelősséget. Egyetlen, a középkorból származó jogot ismertek: a jus supplicationist, a keresztapától való szívességkérés jogát. (…) A magyarok nincsenek hozzászokva, hogy saját maguk döntsenek, és a saját erejükre támaszkodjanak. Nem tudnak semmit a demokráciáról, és hogy hogyan lehetne élni a szabadsággal. Mintegy születésnapi ajándékként kapták a szabadságot; semmit nem tettek annak elérése érdekében”. (Idézi Schmidt Mária a Látószög blogon A teflonbevonat hasznáról című írásában 2019. április 8-án.)

Vágyképeik szertefoszlásáért a magyarokat hibáztatja sértetten a menthetetlenül balra züllött Jobbik több volt és jelenlegi vezetője is. A párt akkori szolnoki elnöke, Szotyori-Lázár Zoltán 2017 áprilisában támadt neki erdélyi honfitársainknak a Facebookon: „Az erdélyi magyarság nagyobb része – az észak-amerikai indiánokhoz hasonlóan – megvehető egy marék üveg­gyönggyel. Ez a marék üveggyöngy a kettős állampolgárság volt. (…) Kezdem azt hinni – bármennyire is keserű kimondani –, hogy nem érdemelték meg a kettős állampolgárságot. Köreikben ugyanis még a magyarországinál is nagyobb mértékű az elhülyülésre hajlamosság.” A gyalázkodást visszautasító hozzászólásokra pedig így reagált: „Maguk odaát nem szent tehenek, akiket nem lehet kritizálni, hanem sajnos egy elbutulásra fokozottan hajlamos massza. Tisztelet a kivételnek.”

Szotyori tavaly decemberben kilépett a Jobbikból, de magyarellenessége nem hagyott alább. Februárban, néhány nappal a családvédelmi akcióterv bejelentése után, ugyancsak a Facebookon ezt írta: „Nem tudom, ki hogy van vele, de én jobban örülnék 9 millió minőségi magyarnak, mint 12 millió mennyiséginek.”

Arrafelé nincs egyedül a magyarokra nézve lesújtó véleményével. A Jobbik bukott elnöke, Vona Gábor 2018. augusztus 9-én a HVG-nek ekként értékelte a tavalyi országgyűlési választást: „Be kell vallanom, hogy idealizáltam a magyar társadalmat. A valóság kijózanító volt.”

A józanság és a valóság megértése azonban, úgy tűnik, továbbra is hiányzik a globalista balliberális táborba dezertált pártból. Ehelyett továbbra is sértetten haragszanak a magyarokra. A Jobbik sajtószóvivője, Mirkóczki Ádám tavaly szeptember 18-án az Ungár Péter LMP-s országgyűlési képviselő többségi tulajdonában lévő Azonnali.hu portál azon kérdésére, hogy mi a kormánybuktatás receptje, így fakadt ki, akaratlanul is felidézve az üveggyöngy metaforát: „amíg a társadalomnak van egy jelentős része, amely még arra sem veszi a fáradságot, hogy A vagy B véleményt képviseljen mondjuk négyévente, addig nagyon nehéz. (…) úgy néz ki ez a történet, hogy sok százezer ember, akitől akár három forinttal többet kap, akkor odateszi a voksát.”

Olyanok is akadnak, akik nem elégednek meg a magyarok sértegetésével és megbélyegzésével, hanem nyíltan tagadják a nyilvánvaló nemzeti érdeket. „Nem hiszek a nemzeti önzésben. (…) a mai magyar, általunk megvetett kormány mögött álló jó két-, két és fél millió embert fogva tartó hálónak a szemei történelmi sértettségből, magyar nacionalizmusból, megtévesztettségből, hazugságból, rossz­indulatból, gyűlöletből vannak szőve. (…) ötből négy magyar becsukja az ajtót, becsukja a határt, becsukja a szemét, becsukja a szívét, becsukja a lelkét, ha egy messzi földről menekült, nehéz sorsú emberrel találja magát szembe, és nyújtja a támogatást a kormánynak, hogy lezárni a határt, lezárni a világot, bezárkózni, ezeknek pedig utat mutatni!”, harsogta Gyurcsány Ferenc a Demokratikus Koalíció európai parlamenti választási kampánynyitóján április 14-én.

Ezek szerint tehát ostobák, kirekesztők és különféle negatív indulatokkal telítettek vagyunk, büntetést érdemlünk. A legjobb, ha nem is szaporodunk, esetleg kipusztulunk. Aligha lehet másképp értelmezni a szélsőséges hordószónok ezen mondatát, amellyel a magyarellenességben óvatosabb baloldali pártoknak címzett: „…nem kell taktikázni, nyugodtan tessék nemet nyomni az igazságtalan, hazug családvédelmi akció­tervre!”

Mi, magyarok ugyanis nem számítunk. Nem fontosak az érzéseink, álmaink, tragédiáink. Ezen alaptételnek a Gyurcsány-párt egyik jellegzetes figurája, a Magyarország külföldi tőke általi gyarmatosítását már a Mozgó Világ 1982. novemberi számában A második gazdasági reform és a tulajdonviszonyok című írásában meghirdető („a nagytőke felszámolása harminc év után már olyan irreverzibilis folyamat, amelyen csak külső kolonializáció változtathatna”) Bauer Tamás, az egykori SZDSZ egyik legnagyobb gyűlölködője időről időre hangot ad. „Nem gondolom, hogy a trianoni békeszerződés aláírása sorstragédia lenne. (…) míg Trianon előtt a Kárpát-medence lakosságának 52 százaléka élt kisebbségi sorban, közvetlenül Trianon után csak mintegy 30 százaléka, ma pedig (…) alig 10-12 százaléka. Ha a kisebbségi helyzetet valaki rossz dolognak tartja – márpedig a Trianon miatt kesergők a magyar kisebbségeknél nyilvánvalóan annak tartják –, akkor a trianoni határokat igazságosabbnak kellene tartaniuk, mint a történelmi Magyarország korábbi határait.” (Bauer Tamás: Különvélemény jeles napokon, Galamus.hu, 2011. június 4.)

A nemzetünk legnagyobb tragédiáját lelkesen ünneplő Bauer magyargyűlölete nem lohad: „Szlovákia joggal kifogásolta, hogy Magyarország tömegesen állampolgárságot kínál magyar nemzetiségű állampolgárainak, és nem kifogásolható, hogy az állampolgárság felvételét a szlovák állampolgárság megvonásával szankcionálta. Ukrajnának is igaza van, amikor nem tűri el, hogy Beregszászon magyar állampolgárokat avassanak. Ez bizony a szomszéd állam szuverenitásának megsértése”, írta tavaly októberben Az ukránok igazsága című kirohanásában a Facebookon.

Magyar sorskérdések, élni akarás, igazság? Mindez nem számít odaát a nemzetellenes táborban. Fejét lehajtó, önfeladó, bűntudattól terhelt országot látnának szívesen, amit természetesen az idők végezetéig ők irányítanak, ők adnak ideológiát, követendő bálványokat és persze áthághatatlan tilalmakat. De mert a nemzeti életében és akaratában talpra álló Magyarország immár nem hódol nekik, átok, szitok, gyűlölet az osztályrészünk.

„…ha a Föld isten kalapja, akkor Magyarország a dögkút rajta”, írja Petőfi A magyar nemzet című versét kiforgatva egy szélsőséges propagandista, Para-Kovács Imre a HVG május 2-i számában. A dögkútban pedig értelemszerűen dögök bomlanak – ezek lennénk mi, magyarok a gyűlölködő szerint.

Ideje hát újra bebizonyítani nekik, hogy nagyon is élünk. A magyarellenességet kellő méltósággal legközelebb május 26-án utasíthatjuk vissza, újra ott találva el őket, ahol a legjobban fáj nekik.