Hirdetés

Elképesztően súlyos vádak merültek fel az EP-választás hajrájában az antimigrációs magyar demográfiai nagystratégia ígéretes elemeivel kapcsolatban. „Fasisztoid babaváró” – harsogta a nemzetközi média­rágalom azzal a sanda gyanúsítással, hogy nálunk egy diktatórikus túlhatalom akarja „szülőgépekké” degradálni a magyar nőket, miközben a posztmodern világban a gyermekvállalásról való lemondás a „szabadságjogokhoz jutott nők” választása. (A hazai nemzeti sajtó nem kevésbé keményen, de tényekkel érvelve vágott vissza: „Abból kiindulva, hogy Németországban a hivatalos adatok szerint a török ajkú lakosság 44 százaléka él a szegénységi küszöb határán vagy az alatt, vagyis az állam által biztosított szociális juttatásoknak kiszolgáltatva, illetve hogy a Szíriát elhagyók kétharmada aktív korú és többségében férfi, nem túlzás azt állítani: Brüsszel az emberi jogok védelmét szajkózva valójában egy globális rabszolgavásárt támogat.” – Nagy Áron: Birodalmi logika. Magyar Nemzet, május 14.)

Szerencsére a tényadatok és a józan ész számára meggyőző tudományos értelmezésük segít elválasztani az ocsút a tiszta búzától. Így örvendetes, hogy a balliberális szószólók által sulykolt „szülőgép” szlogenről van hazai felmérésünk. Ezt az Összefogás a Gyermek- és Családbarát Magyarországért Szakértői Műhely készítette a 35–44 éves korosztály gyermekszülési hajlandóságáról, ahogy a műhelyt vezető Benda József beszámolt róla (Magyar Nemzet, április 30.). Azért erre a korosztályra fókuszáltak, mert kiszámították, hogy létszámuk alapján ők alkalmasak egy következő születési hullám elindítására. Az eredmény egyértelmű volt. Az életüket kizárólag a családnak szentelni óhajtó nők aránya tényleg nem lépte ugyan túl a minta egynegyedét, ám a fennmaradó háromnegyed rész belső megoszlása minden volt, csak olyan nem, ami a píszí álláspontot igazolná. Itt ugyanis a csupán karrierben gondolkodóknak mindössze ötszázalékos minigyakorisága állt szemben azzal a 70 százalékos sokasággal – vagyis amazok 14-szeresével –, akik egyensúlyt keresnek munkavállalás és családi kötelezettségek között. A liberális nőfelfogás tehát megtévesztő módon egy elenyésző kisebbség értékrendjét vetítené rá a mai magyar nőtársadalom demográfiailag legmeghatározóbb rétegére.

E markáns empirikus eredményadat értékszociológiai értelmezéséhez segítségül hívhatjuk az immár klasszikusnak számító Milton Rokeach lengyel–amerikai szociológus kutatási rendszerének legfontosabb elemét, az érték kétféle típusának, illetve funkciójának – célérték kontra eszközérték – a megkülönböztetését, amely elsősorban a politikai irányzatok mélyelemzésében bizonyult hasznosnak (Amerikában is, de a Magyar Gallup Intézet vizsgálataiban is). Ám fényköre az értékrendszer demográfiai szerepét is bevilágítja.

Az olvasó képbe helyezéséhez álljon itt mindkét értéktípusból néhány, éspedig a magyar népesség általi előnyben részesítésük sorrendjében, ahogyan ezt a Ro­keach-tesztet alkalmazó reprezentatív felmérésében nyertük. A 18 célérték a tesztben főnevek, az ugyanennyi eszközérték melléknevek formájában jelenítődött meg. Míg az előbbiek közül legelőrébb soroltak a béke, család, boldogság, majd a haza biztonsága, szabadság, munkaöröm, egyenlőség, addig az utóbbiak favoritjai: az értelmes, szavahihető, felelősségteljes, majd a segítőkész, előítélet-mentes, hatékony. Már e részlistákból is világos, hogy míg a célértékek „gazdája” jellemzően maga a szuverenitással bíró népesség, addig az eszközértékek által vezérelt magatartás a nép bizalmát élvező politikai erők „erénye”. Figyelemre méltó adat, hogy a család nemcsak több hazai vizsgálatban állt a második helyen, de az amerikai reprezentatív felmérésekben is ugyanez a vezető triász jelent meg: a béke után és a boldogság előtt középütt a családdal (vö.: Varga Károly: Fénykör. Értékszociológia, Nemzetstratégia. Akadémiai Kiadó, 2013).

Ezzel maga az értékszociológia igazolta vissza, hogy a hazai nőtársadalom kitüntetően családbarát célértékéhez az állam a nagycsaládosok életfeltételeit szolgáló eszközértékeket csak biztosítja. Szó sincs tehát ennek rágalmazóan sugallt fordítottjáról, vagyis a szolgáló állam helyett az anyaságot erőltető hatalomról.

A patrióta nemzetstratégiában gondolkodó (és érző) társadalmi erőt már az első Orbán-kormány idejében a tényleges hazai értékrendszer vezérelte a demográfiai folyamatok menedzselését illetően. Erre azért is érdemes visszapillantani, mert ha a rendszerváltás harmadik parlamenti ciklusában kormányzati cselekvéshez jutó fiatal demokraták korszakosnak induló kezdeményezése életben maradhatott volna – vagyis ha nem iktatódik közbe a „hazudtunk reggel, délben meg este” jegyében elcsalt választással a Horn-féle „kisátkost” újrázó Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai dupla ciklus –, talán már egy életképes demográfiai korrekciós trend első eredményeinek örülhetnénk, ehelyett most csak évtizedes késéssel reménykedhetünk bennük.

Az első Orbán-kormány ugyanis még ciklusának utolsó félévében (2001. október 26-án) megalakította a Nemzeti Népesedési Kormánybizottságot, amely – írd és mondd! – tíz miniszterből és az őket komplex szaktanácsadással ellátó hat jeles tudósból állt. Ezek: Balogh János ökológus, Besenyei Lajos közgazdász, Cseh-Szombathy László szociológus (a szakértői csoport irányítója), Spéder Zsolt, a KSH Népességkutató Intézetének vezetője, Tóth Pál Péter szociológus, ugyanezen intézet főmunkatársa és Vukovich György, a KSH előző elnöke voltak. Hetedikként helyt kapott a grémiumban a családi értékek mélyrétegére érzékeny írónő, Jókai Anna is, de operatív közreműködésbe még félszáz (!) szakembert terveztek bevonni.

Az indoklás már akkor is „a magyar nemzet legnagyobb problémájáról” szólt, hiszen a fél évszázados előrejelzések pesszimista változata 6,5 millióra történő apadást, de az optimista is szűk 9 millióra csökkenést prognosztizált. Míg az indoklás politikai része a megelőző húsz év kormányainak tehetetlenségére mutatott rá („mert intézkedéseik nem voltak átfogóak és összehangoltak”), addig a szakemberek mélyreható interdiszciplináris szempontokból értelmezték a nemcsak nálunk, de Európa-szerte kialakult kedvezőtlen megatrendet.

Értékszociológiai szempontból itt legfontosabbnak tekinthető Vukovich György elméleti adaléka, amely – miközben nem feledkezett meg a kialakult helyzet számos gazdasági okáról és vetületéről – hangsúlyosan mutatott rá, hogy a fejlett országok népesedési helyzetének múltbéli és jelen állapota elsősorban az értékvesztésnek és közvetlen hatásainak, tehát főleg nem materiális tényezőknek tudható be. „A felvilágosodás és a francia forradalom hatására megerősödő individualizmus, az egyén jogainak és érdekeinek abszolút primátusa – mutat rá a kutató – fokozatosan szembekerült a közösség érdekeivel, és a XX. század második felében ennek szélsőséges formái a közösség morális és kulturális hagyományaiból való elszakadáshoz, a fogyasztói hedonizmushoz vezettek. De a gazdasági folyamatok is olyan egyéni magatartásformák kialakulásának kedveztek, amelyek e társadalmak hagyományait képező kultúrát, értékrendszert veszélyeztetik, és a demográfiai folyamatok, valamint kulturális önazonossága tekintetében a társadalom saját pusztulását idézik elő.”

Mára alkalmazva e csaknem két évtizedes kezdeményezés tanulságát, a következőket szögezhetjük le. A történelmi léptékben lendületbe jött magyar gazdaság immár távlatilag is érvényes alapozást nyújthat egy eleve csak hosszú távon értelmezhető demográfiai gyógyító trendnek, de ne felejtsük: a valódi „hatóanyag” most és mindig az értékrendszerben van! A balliberális támadások lényegét tehát itt érhetjük tetten. Ami igazán dühítheti őket, az nem is csak a munkaalapúvá váló hazai társadalomnak a család érték megújulását gazdaságilag ténylegesen megalapozó kapacitása, hanem legalább azonos mértékben a már elavultként leírt eredeti keresztény értékrendszernek a mai Magyarországon is megújuló vitalitása. Az „is” kötőszónak az épp az EP-választás hajrájában sorra került Trump–Orbán-találkozó adhatott „dramaturgiai súlyt”. Azt emelheti ugyanis a figyelem fókuszába, hogy az illegális migrációt támogató nyugat-európai katasztrófapolitikával szemben nemcsak kis hazánk követ józanabb stratégiát, hanem a kudarcos EU-nál sikeresebb világhatalom is. És az olyan friss információk mellett, mint hogy az amerikai elnök tárgyalódelegációja a legjobban tájékozott volt a Hungary Helpsnek a támadott keresztényeket támogató tetteiről, rendelkezésünkre állnak olyan értékszociológiai kutatási eredmények is, hogy a migránskaravánok európai és tengerentúli megállításának „elkövetésében fő vétkes” két államférfi nem magányos kezdeményező – amint ezt a balliberális világmédia szeretné elhitetni –, hanem politikai irányuk valójában a két társadalom értékrendszerének hiteles kifejeződése (vö.: Demokrata, május 8., Bodor Tamás és Varga Károly: Karavánok kora).