Hirdetés

A harangról bármikor lehet beszélni. Főként nekünk, magyaroknak, hiszen a déli harangszó a mi nándorfehérvári győzelmünket hirdeti szerte a világban. De kezdjük máshonnan. A harang használható zenéhez és jelzőeszközként, például veszély esetén. Ilyenkor csak a harang egyik oldalát ütik, vagyis félreverik.A legfinomabb hangú harang egy lélek teremtőjéhez való megtérését kíséri. Az éjszakai csendrendeletet notóriusan megszegőket büntetésül beültették a zúgó harang alá, és valamikor haranggal hívták össze az embereket vallási szertartásokra.

A középkorban az egyházi jelleg mellett világi üzenete is volt: jelezte a különböző hivatali gyűléseket, ítélethirdetéseket. Krisztus feltámadása előtt pedig elhallgatnak, mert Rómába mennek. Manapság harangjátékok szórakoztatják a járókelőket, vagy éppen jól hallhatóan jelzik az időt. Megszólalhatnak felül- és alulütősen, eltérő hangzással, hisz a hangképzés a harang belsejének más-más helyén történik. Szakértők szerint a Kárpát-medencében majdnem mindegyik harang alulütős, mert ez a megszólalási mód magyar találmány. Ettől fémesebb a hangja.

Vajon Pozsonyban hogy zenélnek a trinitárius, a református, a kapucinus templomok vagy a Szent Márton-székesegyház harangjai? Hogy miért érdekesek a pozsonyi harangok? Azért, mert 1844-ben, amikor a Nemzeti Színház pályázatot írt ki Kölcsey Ferenc a magyar nép zivataros századairól szóló Hymnusának megzenésítésére, az egyik pályázó, Erkel Ferenc a következőket írta: „Csend van. Ülök és gondolkodom: hát, hogy is kellene ezt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így gondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek ekkor az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem, és hang hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a Himnusz.”

Nem tudom, hány honfitársunk van tisztában azzal, hogy Erkel győztes pályaművében az énekelhető taktusokat bevezető elő- és utójáték alatt harang szól, hazaszerető, fémes, varázslatos hangzással és üzenettel. Azzal az üzenettel, hogy a magyar himnusz minden alkalommal történelmünk egyik leghősiesebb tettére, Hunyadi nándorfehérvári győzelmének tiszteletére szólít fel. A magyar hősiesség ünneplésére buzdít, a kereszténység muszlimok feletti diadalát hirdeti. 1456. július 22. örökre beírta magát a magyar történelem lapjaiba. III. Kallixtusz és VI. Sándor pápa rendelte el, hogy a harangszó minden délben hívjon imára, a kereszténység védelmének kötelezettségét hirdetve. A déli harangozás így már 563 éve zúgja az üzenetet, valamint Szi­lá­gyi Mihály és várvédői, Hunyadi János és tízezer katonája, a szerzetes Kapisztrán János és 35 ezer keresztes lovagja világra szóló hősiességét, az iszlám hódítás hosszú időre történő megállítását. Bármilyen nehézségek értek is minket ebben az elmúlt 563 évben, a harang szól, magyar módra fémesen zúg az egész keresztény világban. Figyelmeztet dolgainkra, amíg van templom, és él a kereszténység.

Robert Schumann, az Európai Unió egyik alapító atyja elhíresült gondolatának kimondása óta tudjuk, „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz”. Konrád Adenauer, volt német szövetségi kancellár, gyakorló keresztény, az unió másik atyja pedig így fogalmazott: „Kereszténynek lenni valami nagyon hatalmas, olyan valami, ami nagyon nehéz… Erőfeszítéseinkkel igyekszünk keresztényként élni, és ezen az úton haladva szeretnénk lassan a tökéletesség egyre magasabb fokait elérni.” Hol vagyunk ma, 2019-ben ezektől a gondolatoktól? Hol vagyunk a kereszténység folytonos védelmétől, a tökéletesség egyre magasabb fokára törekvéstől? Pedig komolyan kellene venni gondolataikat, mert saját jól felfogott védelmünk és megmaradásunk ezt kívánja. Vajon mit tehetünk túlélésünk érdekében? Legegyszerűbben azt, hogy értékeinket, történelmünket és azokat a hőseinket, akik a kereszténység és a magyarság fennmaradásáért tettek is valamit, megbecsüljük, emlékezünk rájuk, és megmentjük a déli harangszót a jövő számára. Igen, visszatérek a harangszóhoz, mert úgy tűnik, ez a csodás hang az a hatalom, amely mágikus képességével évszázadokat köt össze, és hirdeti azt az erőt, amit a keresztény magyarság képvisel. Hunyaditól Erkelen keresztül éri el lelkünket, és buzdít arra, amire int: a keresztény világ védelmére. Soha máskor nem volt nagyobb szükség a harangszóra, mint a mai globalizálódó, értékvesztő, fékevesztett, a kereszténységet lassan feladó világban.

Kaphatunk-e ehhez nagyobb kapaszkodót, mint a magyar zenei géniusz, Erkel Ferenc harangzúgás ihlette zenéjének újbóli felfedezését? 175 év után. Szinte hallom a fanyalgókat, hogy nem ezt szoktuk meg. Hallom a lélekharangra mint magyar sorsra asszociáló utalást, a „mindenhez is” értő, azonban semmiben el nem mélyedő okoskodókat. Nincs igazuk. Erkel Hymnusra komponált zenéje ugyanis nem gyászzene. Verbunkos, így kissé ütemesebb, mint ahogy ma ismerjük. Felemelő, hitet adó. Egyszóval: magyarosabb. Szász Emese elsőként, egyedül és pazarul, tízmilliók előtt énekelte a harangszóval kiegészített, Erkel szépunokája, Somogyvári Ákos karnagy által áthangszerelt, a nemzetközi standard időbeli korlátainak megfelelő „sportváltozatot” 2016-ban Rióban, amikor átvette olimpiai aranyérmét. Ő átérezte, hogy Kölcsey szövegének aláfestése nem szomorú könyörgés, hanem ima, a történelmi igazság kimondása, amelyet csakis felemelkedés követhet. Erkel eredeti zenéjének ritmusa erőt sugall, a harangok ünneplik a magyar hősöket, a magyar sors dicsőséges napjait.

A szent zene Trianon századik évfordulóján különös üzenet lenne a világ számára: elérkezett a mi víg esztendőinknek korszaka, mint ahogy valóban arrafelé menetelünk dolgaink jelenlegi állása szerint. És különben is. Jogászként nem mondhatok mást, csak azt, hogy 2011 óta létező Alaptörvényünk I. cikkének (3) bekezdése szerint: „Magyarország himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.” Márpedig a törvény az törvény. Alaptörvényünk sérthetetlen. Ideje minden betűjét betartanunk.

Az általunk most ismert változat a nagyszerű magyar muzsikus, Dohnányi Ernő által 1938-ban áthangszerelt variáció, amely vélhetően a trianoni tragédia és a közelgő II. világháború előszele miatt gyászosabb hangvételűvé vált, és kimaradt a győzedelmes harangszó. Vagyis amit ma játszunk nemzeti és más ünnepeinken, egy áthangszerelt, módosított változat, amely sem ritmusában, sem egyes hangszerelési megoldásaiban nem azonos Erkel zenéjével.

Úgy vélem, az elmúlt kilenc év magyar eredményei alapján eljött az ideje, hogy fel­emeljük a fejünket, és bizakodóan ünnepeljünk. Ideje, hogy a századik évforduló alkalmából megüzenjük a kétkedőknek, a minket támadóknak régi-új, de eredeti himnuszunkkal, hogy keresztény nemzetünk él és élni fog. Erkel magyar módra fémesen csengő harangszava hirdesse szerte a világon: a magyarok többé nem gyászolnak. A harangszó összeköti évszázadainkat, és egybeforrasztja a magyar nemzet elszakított részeit és tagjait. Végérvényesen.