Hirdetés

Hatékony eszköze az ellenfél megsemmisítésének. Demokráciákban alkalmazzák pártok és személyek egymás ellen. Diktatúrákban likvidálnak. A rendszerváltozás után hazánkban részben újjáéledt, részben megújult eszközeiben, tartalmában is ez az eljárás. A balosok és a liberálisok folytatták a puha diktatúra hagyományait EU-tagságunk idején is.

A kormánypárti média is rákapott erre a politikai módszerre. Hatékonyabban, de másként műveli, mint az ebben is ügyefogyott ellenzék.

A nemzetközi politikai életben is szokás a lejáratás. Gondoljanak az amerikai elnökök lejáratására egészen Trumpig. Főleg itthon, de külföldön is az akadékoskodók megkísérlik Trumpot lejáratni Orbánnal, Orbánt viszont Putyinnal. Abban a balliberális médiában, ami őszerintük nincs is, mert Orbán megölte a szólás- és sajtószabadságot.

Van különbség a külföldi országokban dívó lejárató módszerek és a hazai ellenzék gyakorlata között. Határainkon túl házon belül intézik a lejáratást, önmaguk között. A mindenben akadékoskodó ellenzékünk nemzetközi fórumokat, médiát, civil mozgalmakat is bevon a nemzeti-konzervatív hatalom lejáratásába, nyilván gyöngesége miatt. Az ősselejt elődök Isztambulba futkostak, önszorgalmú lihegencek a bécsi kamarillához dörzsölődtek, Hitlerhez csak a nyilasok söpredéke, a kommunisták azonban 1919-től kezdve egy emberként Moszkvára hagyatkoztak.

Ami azt jelenti, hogy az emberi nemzés szégyenei, a valamiképp magyarellenesek minden időben külső hatalomra támaszkodtak. Saját népük, hazájuk ellen.

Rövid ideig tartott történelmünkben, amikor nem volt hová futkosni, de házilag azért lehetett lejáratni a jó szándékúakat. 1990-től az Antall-kormányt és nyíltan a magyarságot. Belépve az EU-ba megszületett az Isztambul–Bécs–Berlin–Moszkva láncolat folytatása, Washington, de főleg Brüsszel. Azért is dühösek most a hazai akadékoskodók Trumpra, mert az egyik följelentő, panaszkodó ablakot félig becsukta a helsinkieskedők kárára. A magyar ellenzék a tetszhalál közelébe sorvadt. Utolsó reménységük a mosdatlan szájú Nagy Blanka. A serdülönc. Gyermeteg, mint a Boko Haram nyolcesztendős taknyos katonái.

A kiegyezés idején az ország lejáratását a román, a cseh, a szlovák soviniszták gyakorolták angol segítséggel. Amit meleg kormányváltással azonnal folytatott 1919-ben a magyar baloldal, a polgári radikálisok és a kommunisták. Jászi, Szamuely, Pogány József. És amit Károlyi már 1916-ban elkezdett egy svájci konferencián.

Volt tehát honnét örökölnie epés indulatot a mai magyar ellenzéknek. Eléggé egyértelmű, hogy a baloldalnak becézett politikai erők Horn Gyula, Kuncze Gábor, Lendvai, Kovács László kiesése után hatalmas személyi színvonalzuhanást szenvedtek el. Szanyi, Ujhelyi, a többinek a nevét sem érdemes megjegyezni. Az ellenzék önmagát számolja föl mostanság. Hajdan vezető politikai erőből gáncsoskodó, akadékoskodó, kákán is csomót kereső, mindent tagadó, gyügyörönc mozgalommá sorvadt. Vágó István képességeit tekintve kakukktojás köztük.

Botcsinálta, önjelölt politikusok mérhetetlen egoizmusukban, öntetszelgésükben, önmaguk iránti elvakultságukban elpusztítják a parlamenti és az azon kívüli ellenzéket. Semmiben nem tudnak megegyezni a CÉL érdekében, ami nem baj. Az sem tragédia, ha személyileg kihullanak a közéletből, csak az a veszedelem, hogy a többpárti demokratikus rendszert is önfölszámolják.

A lejáratás hatásos eszköze a karaktergyilkosság. Fő célpontjuk Orbán Viktor. Rajta azonban nem találnak fogást. Mert sikeres a kormány politikája. Gyurcsány, Szanyi, Kunhalmi, Puzsér, Bangóné meg a többi önkezével végzi el ezt a műveletet. Karakteröngyilkosok, amibe legföljebb csak besegít a kormánypárti média.