Hirdetés

Azt beszélik – elnézést, nem beszélik, ordítják –, hamarosan végünk van. A klímakatasztrófa elkezdődött, hiába tennénk meg a lehető legdrasztikusabb lépéseket, valószínűleg már az sem segítene. A helyzet „visszafordíthatatlan”. Nem vagyok tudós, nagy részét nem is értem annak, amiről a „katasztrófa” kapcsán szó esik a tudományos diskurzusban, ennek ellenére magam is afelé hajlok, hogy tényleg baj van. E belátásom – amelyben kétségkívül szerepet játszik az is, hogy a nyári hónapokban én is érzékelem az őrült hőséget – valójában nem tudományos alapokon nyugszik. Inkább arról lehet szó, hogy a világ, amelyben élünk, a hangyától a végtelen óceánokig, mind mi magunk vagyunk.

Az életterünk, a bennünket körülvevő princípiumok mind kapcsolatban állnak velünk, környezetünk mondhatni tükörképe szellemi-lelki állapotunknak. Márpedig az ember(iség) szellemi-lelki állapota tekintetében valószínűleg soha nem tapasztalt még olyan mélységeket (vagy talán sötétséget), mint az elmúlt száz-kétszáz évben. Így aztán – egy idealista számára mindenképpen – teljesen logikus, hogy szegény természet is együtt háborog, vergődik velünk. A földi élettel kapcsolatos „vészjóslatokkal” én azért óvatos lennék, hiszen a hívő ember pontosan tudja, a végső szó fennmaradásunkban/pusztulásunkban nem a mienk és soha nem is volt az…

Szemét, mocsok, forróság, aszály, áradás, hurrikán és így tovább. Erre aztán mindenki felkapja a fejét, főleg hogy a globális hírcsatornákon keresztül még jól fel is lehet hergelni az embereket, hiszen Timbuktutól Tiszabecsig mindenki értesül, ha bárhol a világon meggyullad egy fa. Jól is van ez így, legalább nem unatkozik senki. Erről már sokan írtak sokfélét, én a kérdésnek inkább egy másik aspektusát szeretném most megfogalmazni, ez pedig a konzervatív ember és a – mai értelemben vett – környezetvédelem finoman szólva ellentmondásos kapcsolata.

A szeméthegyek, a természeti katasztrófák mind olyan jelenségek, amelyekre minden magára valamit is adó embernek reagálnia kell. Így vannak ezzel a konzervatív publicisták, politikusok, más közéleti személyiségek is. E megnyilvánulásokban két gondolat biztosan közös: az egyik az értetlenkedés afelett, hogyan lett a környezetvédelem baloldali téma, ergo hogyan sajátította ki magának a témát a baloldal. A másik közös pillanat, amikor a konzervatív szerző leszögezi, a környezetvédelem természetesen nagyon fontos, ezt nem lehet kétségbe vonni, csak az a balos ideológiai maszlag nem kellene köré… E két gondolatra szeretnék röviden reagálni.

A környezetvédelem abban a formában, ahogyan az ma a mainstream politikában/kommunikációban megjelenik, a világot uraló ideologikus gondolkodás szüleménye, vagyis az érem másik oldala. A baloldal nem elrabolta, folyamatosan fennálló állapotként azóta fogságban tartva azt, sokkal inkább természeténél és legbelsőbb lényegénél fogva belőle nőtt ki, és mint ilyen, elválaszthatatlan része volt/van/lesz. Nem véletlenül érzi magát kirekesztve a konzervatív oldal ebből a diskurzusból, aminek következtében valahogy nem hiteles a szájából a kötelező „senki sem vitatja, hogy a környezetvédelem nagyon fontos” panel. Csak az ideologikus ember képes ugyanis elkövetni azt a gondolkodási hibát, hogy elválasztja egymástól az embert és környezetét, majd pedig a környezetet az emberi élettől függetlenül próbálja védelem alá vonni. Az emberi élet elválaszthatatlan a természettől. Az ember áll ugyanis a teremtés középpontjában. Az ember kapott egy élőhelyet, ahol boldogulhat. Az élőhely, az otthon lepusztulása valójában a gazda mentális és lelki betegségének következménye. A kérdés csupán az, van-e értelme a környezetet önmagában, tehát funkcionálisan védeni, vagy védelemre, megmentésre valójában maga az emberi élet szorul. Még egyszerűbben fogalmazva: a betegséget akarjuk meggyógyítani, vagy a tüneteket gondosan elrejteni, nehogy szembesülnünk kelljen a valódi problémával? Markáns különbség.

A környezetvédők válasza merőben funkcionális, mivel a problémát is csak materiális síkon érzékelik. Tele vannak az óceánok műanyag flakonokkal? Hasznosítsuk újra a műanyagot – az újrahasznosító üzemek környezetterhelő hatásával egyelőre ne foglalkozzunk. Koszos a levegő? Gyártsunk elektromos autót – arról, hogy mekkora szén-dioxid-kibocsátással jár egy villanyautó akkumulátorának előállítása, inkább ne beszéljünk. Mi legyen a műanyag szívószálakkal? Reptessünk be bambusz szívószálakat Indonéziából – csak úgy adja magát a megoldás. Jó lenne, ha élőhelyünket ezzel a funkcionális, tehát az élet teljességéből kiszakított szemlélettel és megoldáshalmazzal valóban meg lehetne óvni, de attól tartok, ez nem ilyen egyszerű. A probléma maga sem funkcionális, hanem tartalmi, esszenciális. Az őrületet ugyanis, amelyben élünk, nagy valószínűséggel semmilyen módon nem lehet fenntarthatóvá tenni, márpedig az ideologikusan felfogott környezetvédelem éppen ezt szeretné elérni.

Nem nehéz megtalálni azt az időpontot, amikor az ember elkezdte mértéktelenül pusztítani és mérgezni a környezetét. Ha ezt a jelenséget az első ipari forradalomhoz kötjük, akkor mondhatjuk, ez volt az a pillanat, amikor a nyugati civilizáció szellemi és lelki értelemben is szabadnak kiáltotta ki magát a transzcendenssel szemben – felvilágosodás, francia forradalom. Ez a krónikus határátlépés kora. Korábban már írtam arról, hogy az ember meghatározott keretek közé születik, saját életmederrel, amelyet ha elhagy, valójában saját – legalábbis a neki szánt – életét hagyja el (Lásd Határtalan világunk, Demokrata 2019/18. szám). A természet attól pusztul, hogy a vágyainkat és a magunkról alkotott elképzelésünket éljük a valóságunk helyett, ez a szomorú igazság. A károsodás akkor következik be, amikor egy közép-európai nemcsak jogának, de kötelességének érzi, hogy valamelyik több ezer kilométerre lévő szigeten feküdjön a tengerparton. Vagy amikor egy skandináv nemcsak jogának, de kötelességének érzi, hogy papáját egyen reggelire a biojoghurthoz. Amikor éjszaka mesterségesen nappalt csinálunk hatalmas városokban. De ilyen általában a repülés és az autózás, hiszen néhány óra alatt teszünk meg olyan utakat, amelyeket normális esetben – fizikai határainkon belül maradva – napok vagy hónapok alatt, életünket kockáztatva járnánk meg. A példák sora hosszú, a lényeg: a szemét és a méreg akkor keletkezik, amikor elhagyjuk az életmedrünket, tehát növekedésünk természetes határait.

Ha ezt elfogadjuk, akkor az is egyértelművé válik, a környezet nem menthető meg, csak a saját életünk megmentése által. Meg kell értenünk, őrületben élünk és ennek az őrületnek hatalmas pusztítás, végső soron megállíthatatlan pusztulás az ára. A mai értelemben vett környezetvédelem az ideologikus emberek sajátja, akik annak a gondolatnak, eszmének is uralma alatt állnak, amely mindezt eredményezte: a tökéletesen félreértett szabadságnak. Miközben a környezetet próbálják megtisztítani, nem értik, hogy ők maguk a környezet. A környezet helyreállítása a mi életünk helyreállítása nélkül értelmezhetetlen, külső megtisztulásunk előfeltétele belső tisztaságunk.

Roger Scruton Zöld filozófia című könyvében kifejti, a természetet csak a konzervatív gondolat mentheti meg, mivel az csak lokálisan, lokális szemlélettel vezethet eredményre. A természetes közösségekbe történő visszatérés, országunk, nemzetünk, családunk, csak ezek vezethetnek ki bennünket az útvesztőből. Én is úgy gondolom, aki „globális”-ban gondolkodik, nem értheti meg ezeket az összefüggéseket soha, hiszen ab ovo nem érti az „életmeder” fogalmát.

Egy dologban mindenki egyetért: mind bűnösök (és cinkosok) vagyunk abban, ahogyan világunk kinéz. Vita csupán azon van, miben áll bűnösségünk. „Földanya” haldoklik – halljuk mindenhonnan. Nem szeretem ezt a megnevezést, bár el tudom fogadni, végül is a női a materiális princípium, legyen a Föld az anyánk! Ugyanakkor jó lenne, ha egy kicsit visszatalálnánk Atyánkhoz is. Ha Őt újra életünk részévé tennénk, akkor Földanyánk sem lenne ennyire leterhelve – egy család már csak így működik.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatóhelyettese.