Hirdetés

Előrehaladott koromra is foghatnám, hogy a bioritmusom megbillent. Ám éberen, a mindennapi tevékenységemben is egyre inkább a nyugtalanság, az állandó félelemérzet vagy inkább a permanens rettegés érvényesül, amelyek kiváltó okát biztosan nem szüntetné meg a pszichiáterekkel való beszélgetés.

Nem tudom, hogy a nekem rendelt életidőből még mennyi van hátra, de a másodpercek értéke egyre nő. Emlékezetemben még élnek a megsárgult, de mégis szép képek gyermekkorom Budapestjéről, a királyi vár barokkos és díszes épület­együtteséről. Miközben Varsóban a lengyelek a háború után igyekeztek mindent restaurálni, mi a hevenyészett újjáépítés lázában, a múlt eltörlésének szándékával, no és persze a szocreál stílushoz igazodva mellőztük a díszítőmotívumokat, és lebontottuk a vár ékességét, a majdnem épségben maradt kupolát.

Hiába álltak a robbantás után is sértetlenül a főváros legszebb hídjának, az Erzsébet hídnak díszes pillérei, azt nem újraépítettük, inkább egy esztétikai szempontból értékelhetetlen kábelhidat kreáltunk a helyére, amiért a tervező mellesleg Kossuth-díjat is kapott. A Nemzeti Színházat látszólag ok nélkül töröltük le az üresen hagyott térről, persze én gyanítom, hogy valakik a nemzeti önérzetünkbe akartak taposni. Gyűjteményemben őrzöm ugyanis azt a videofelvételt, amelyen Gobbi Hilda tetemre hívja a színházat felrobbantó katonai stábot. Ebből világosan kiderült számomra, hogy a földalatti-építkezés egyáltalán nem indokolta a színház lebontását, hiszen a fúrópajzs akkorra már minden gond nélkül elhaladt az épület alatt.

Aztán persze sorolhatnék még sok mindent, ami a szocializmus építésére hivatkozva ezután következett: „pártunk” irányítóinak kötelező ünneplése, razziák a zenés szórakozóhelyeken, a külföldi rádióadások zavarása, a határok védelme – nem úgy, mint ma a betolakodók ellen, hanem ellenünk, hogy ne juthassunk ki az országból. Szürkeség volt és apátia, a televízióban betűreklámok tarkították a műsorok közti szüneteket: „Cipőt a cipőboltból”, „Ruhát a ruhaboltból”, „Gombot a Röltextől”. Valószínűleg a konkurencia sok fölösleges problémát rótt volna a dolgozó emberekre, akik megszokták, hogy a szakadt nejlonzacskókból kiömlött tejben tocsognak a „közértben”.

Nem önkéntesként kerültem a „néphadsereg” szolgálatába. Művészoklevelem megszerzése után zárt körű kiállításomat követő „ankéton” szervezetten léptek fel ellenem. Túl hamar lettem ismert és népszerű. Hiába volt betiltott kiállításom, elutasított útlevélkérelmem, az országot elhagyva mégsem volt könnyű megkapnom a politikai menedéket, ellentétben a ma tömegesen és vég nélkül Európába özönlő idegenekkel. Szándékosan nevezem őket idegeneknek, mivel ha mást nem is tudhatok róluk, annyit azért biztosan, hogy gyűlölik a civilizációnkat. Ezt persze az egyes, civilnek álcázott mozgalmak követői próbálják ködösíteni, de ajánlom nekik, emlékezzenek a World Trade Center és a Pentagon elleni merényletek háromezer áldozatára! Kerényi Imrét idézve, ha beengedjük a mohamedánokat, égni fognak a zsinagógák! Éppen ezért állok értetlenül azon zsidó honfitársaim előtt, akik nem látják be, hogy addig élhetnek biztonságban, amíg ez a koalíció védi őket azoktól, akik Orbán elleni gyűlöletükben az antiszemitákkal is szövetséget kötnek.

Sokszor még a legközelebbi barátaim sem értik, hogy én, aki egész életemben konzekvensen ellenzéki voltam, most miért lettem „megalkuvó”. Ez minden, csak nem hirtelen fordulat. Nem véletlenül kezdtem a gondolatsort az egykori Budapest szépségeinek felsorolásával. Merthogy vitathatatlan tény: mióta Orbán irányítja az országot, fővárosunk egyre inkább hasonlít egykori önmagára, visszanyerte világvárosi arculatát, és mára kiemelt célpontjává vált a nemzetközi turizmusnak. A kormány nem a Horthy-korszakot restaurálta, hanem eltakarította a romokat, és a Szent István alapította államnak méltó fővárost épített. Minden ébredés után boldogan látom, hogy milyen szép lett Budapest, és nem értem azokat, akik választás előtti hevületükben hangoztatják, hogy ők akarják ezt élhetőbbé tenni. Emlékezetem óta Magyarország politikája most lett először független és sikeres.

Amiért a hetvenes években Nyugatra vágyódtam és disszidáltam, ma ugyanazért vagyok itthon. Mert számomra ma Magyarország az a hely, ahol szabadnak érzem magam, és biztonságban élhetek.

Kérem a Jóistent, hogy védjen meg minket, akik jól érezzük magunkat itt, a Tria­nonban szétdarabolt és megzsugorított Magyarországon. Hiszem, hogy „megbünhödte már e nép a múltat s jövendőt”!

A szerző Kossuth-díjas magyar festőművész