Hirdetés

Kicsit behorpadt a világ – mondta a Kossuth-díjas költő a minap, az önkormányzati választások eredményére utalva –, de majd kiegyengetjük. Bizonyára így is lesz, ehhez azonban meg kell érteni, mit rontottunk el. Kapkodásra semmi ok, ez most a nyugodt értékelés ideje. De késlekedni sem szabad, az idő gyorsan telik. Nézzünk tehát három okot, ami hozzájárulhatott a rossz budapesti szerepléshez: a fákat, a kórházakat és a szegénységet. Mind a háromban közös, hogy nem (vagy csak részben) a cselekvésben, hanem elsősorban a történet elmesélésében vallottunk kudarcot.

Szegénység

Az Európai Unió illetékes szervezete, az Eurostat évről évre vizsgálja és közzéteszi többek között azt, hogy miként alakul a tagországokban a szegénység vagy társadalmi (gazdasági) kirekesztődés veszélyének kitett népesség aránya. Eszerint az elmúlt nyolc évben a leggyorsabb ütemű csökkenés Magyarországon volt kimutatható, a 2010-es 31,5 százalékról 2018-ra 19,6-re esett vissza a veszélyeztetettek aránya. Utóbbi jelentőségét mutatja, hogy az uniós érték, 21,7 százalék, már magasabb, mint a magyar. Egy másik elemzés az úgynevezett megosztó gazdaság állapotát vizsgálja. Itt arról van szó, hogy az adott ország az általa elért gyarapodásból mennyit juttat a lakosság szegényebb részének. Magyarország ebben a mutatóban is élen jár. A siker mögött két döntő tényező rejlik: a közmunka és a magas minimálbér.

És itt máris tetten érhető a vidék és a főváros közötti különbség. Miközben vidéken a közmunka sikere napi tapasztalat, és nemcsak a foglalkoztatottaké, hanem azoké is, akik másokat végre dolgozni látnak, így számukra nőtt a társadalmi igazságosság, addig Budapesten a lakosság elenyésző részét húzta ki a szegénységből a közmunka, és az itt élők csekély részének hozott életszínvonal-emelkedést a minimálbér növekedése. A vidéknek az elmúlt nyolc év jelentős társadalmi emelkedést hozott, Budapest lakossága azonban erről jószerével egyáltalán nem értesült. Sőt, ennél még rosszabb a helyzet: a közmunkát a valóságot nem ismerő jómódú budapesti lakosság előtt sikerült a vidéki kiszolgáltatottság eszközeként leírni, ahol fideszes Döbrögik hajtják munkára – és szavazni – a szegénységben elnyomorodott tömegeket.

Ez az értelmezés vidéken persze nem működik, Budapesten viszont, ahol sokan életükben nem láttak még eleven közmunkást, erős hatást gyakorol. A baloldalnak kétszáz éve az a története, hogy ők a szolidárisak, a jobboldal pedig az önző, és Budapesten nem sikerült ezzel szemben a valóság történetét hatékonyan elmondani.

Kórházak

Egykor az ország legrangosabb egészségügyi intézménye volt, és ma is hatalmas forgalmat bonyolít le a Kútvölgyi kórház. Amely ma úgy néz ki, mint egy világháborús rom. Aki utánaolvas a különös helyzetnek, megtudhatja, hogy a homlokzati felújítást végző kivitelezővel folyik végtelenbe nyúló per, a munka ezért áll. Aki viszont nem néz utána, az csak azt tudja, hogy ez szégyen.

Vannak még Budapesten kórházak, amelyeknek az állapota nem csak kívül szégyenletes. Helyenként olyan mértékű a lepusztultság, ami már valóban tarthatatlan. Aminek van magyarázata, csak éppen senki nem mondja el, és nem is érdekel senkit. Aki Budapesten kénytelen kórházi kezelést igénybe venni, annak jó eséllyel személyes tapasztalata, hogy a hazai egészségügy végzetesen leromlott, és a magyarázkodás csak feldühíti.

A vidékieknek ezzel ellentétes tapasztalataik vannak. A magyar vidék kórházait és rendelőit, elsősorban uniós támogatással, szinte mindenütt világszínvonalúra fejlesztették. Budapest és agglomerációja viszont Magyarország legjobb módú régiója, ezért az unió az itteni egészségügyi fejlesztésekre nem adott pénzt. Ennek következtében a valóban nélkülözhetetlen felújítások és fejlesztések végrehajtása, új kórházak építése jó öt évet csúszott, és csak a közelmúltban kezdődött el. Ez a késedelem végzetesnek bizonyult, különösen annak fényében, hogy a jobboldal az ellenzék „lepusztult egészségügy” történetével szemben nem volt képes a valóságot elmondani.

Ha pedig végre felépülnek az új budapesti kórházak, azt a jelenlegi városvezetés a saját sikereként fogja történetbe foglalni. Nem kis feladat lesz ezzel szemben a valóságot hatékonyan elmondani.

Beton helyett fákat

Talán ez a legfájdalmasabb mulasztásunk, mert megtettünk mindent, amit kell, és semmit sem sikerült róla elmondani.

Szinte az egész főváros értesült arról a konfliktusról, amelynek során Tarlós István hangosbeszélővel a kezében vitatkozott Tordai Bencével. Ha viszont megkérdeznék az embereket, hogy emlékeik szerint milyen esemény kapcsán történt az incidens, a legtöbben nem tudnák a helyes választ. Segítsünk: Tarlós István főpolgármester ekkor ültette el a fővárosban a tízezredik facsemetét. És miközben a jobboldal utólag azon vitatkozott, hogy jól tette-e Tarlós, amit tett, Tordai céljai százszázalékosan teljesültek. A kampányesemény politikai értékét lenullázta.

Budapesten ma körülbelül százezer közterületi parkfa és másik százezer út menti sorfa található. Ezek pótlása és számuk gyarapítása a város történetében soha nem zajlott olyan mértékben, mint az elmúlt öt év alatt, rengeteg munkával tízezer nagy méretű, többéves facsemetét ültettek el. Csak éppen elfelejtették erről a város lakosságát értesíteni.

Az ellenzék viszont, szintén évek munkájával, felépített egy egészen más történetet, amelynek az a lényege, hogy „ezek” gyűlölik a fákat, szívük szerint mindet kivágnák, és a helyüket lebetonoznák, de ők majd újra kizöldítik Budapestet. Holott Karácsony kampányígérete például az évenkénti 15 ezer új fa ültetéséről nonszensz, ennyi új fa számára egyszerűen nincs hely a közterületeken, a program legföljebb akkor volna egy ideig tartható, ha teleültetnék a város­széli szántóföldeket. A Városligetben pedig hatvan fa körül megy a hercehurca, annak is a felét átültették, és nem kivágták. A budapestiek, különösen a belvárosiak mégis elfogadják az ellenzéki történetet. Talán mondanunk sem kell, hogy az önkormányzati választásokon vidéken mindez hatástalannak bizonyult, a fővárosban és néhány nagyvárosban viszont nagyon is hatott.

A következő választásokig két és fél év van hátra, van idő a tanulásra és a változtatásra. De késlekedni nem lehet. Egy politikai történet felépítése nem megy egyik napról a másikra. Nem holnap, már ma el kell kezdeni, hogy két év múlva a történéseknek az az értelmezése nyerje meg az emberek rokonszenvét, amely a valóságot tükrözi.