Hirdetés

Nézem a képet. Szemüveges, oldalt lenyalt hajú fiatalember tart egy táblát. „NO WAR!” Mellette fiatal és középkorú emberek. Arcuk eltökélt. Ők a háborút tényleg nem akarják. (Atyaég! Ki akarja? Pár elmebeteg legfeljebb.)

Az a baj, hogy a XX. század túl jól sikerült. A kisember túl jól él, túl nagy a szabadsága – Nyugaton, mondjuk, egyre kevésbé –, és túl sokat hisz magáról. Nem azt mondom, hogy ez okvetlen rossz, fene se nyirbálná az emberek jólétét, bár most egy Tesco-árufeltöltő él úgy, mint egykor egy herceg.

És azt, hogy „mindennapi kenyerünket”, már senki nem érti, csak ismételgeti, mint egy mondókát. Valaha a kenyér tényleg, az étel volt.

„No war!” Ez éppolyan jóléti hiszti, mint az oltásellenesség. Meg a vegánság. Meg az összes ilyen elmebaj. És az ember tényleg elhitte, hogy neki beleszólása van, miközben a természete nem változott. Nem változott az irigység, a rosszindulat és a képmutatás. Komolyan elhiszi valaki, hogy a szemüveges ifjú aggódik X. Y. Z. kurd emberért? Ha ott ülne a nappalijában, és negyedóráig viselkedne úgy, ahogy természetes környezetében, az ajtón hajítaná ki, pontosabban rimánkodna, hogy menjen már. Félne tőle és rühellené. Mert a kurd csak a táblán szép, a valóságban ellenkezik mindennel, amit ő helyesnek és kényelmesnek tart.

Az ember nem változott abban sem, hogy nem tud mit kezdeni a kozmikus méretekkel. Mint a gyerek. „Nekem ezermillió billió legóm lesz.” Ez elhangzik, majd elillan. Száz dobozzal nem tudna mit kezdeni. Túl emberközeli. „Ezermillió billió.” Ez van a humanistával is. Ő sajnálja a kurdot, és meg akarja menteni. Vagy az örményt. Vagy az indiánt.

Megfigyeltem valamit.

A népekért és emberekért való aggodalom mértéke hatványozottan növekszik aszerint, hogy az illető népcsoport vagy egyén minél messzebb van tőlünk, és minél kevesebb közünk van hozzá. A kurdokért vagy Tibetért aggódni hősi tett, a csángók ehhez képest már érdektelenek, ám Dönci bácsi elpatkolhatna már a szomszédban, mert mindig hangosan hallgatja a rádiót.